Vagyis egy nagy zenész nem lehet egyszerre jó festő, a remek fotós pedig nem lehet mellette tollforgató is. Nos, ez utóbbi állítás számos élő cáfolata közül az egyik Lugosi Lugo László, a magyar fotóművészet egyik nagy spílere, aki az összegyűjtött írásaival éppen azt bizonyítja, hogy a művészet nem önmagában létezik, hanem egységes művészi személyiség hozza létre, aki akár más csatornán is ugyanolyan érvényesen megnyilvánulhat. Lugo például nemcsak az objektívbe bámul egész nap, de írószemmel és fotókritikusként is nézi a világot, ráadásul részt is vesz a művészeti életben. Tudja, hogyan és mit érdemes nézni, és el is tudja mondani nekünk. Most előkerültek az íróasztala fiókjából a mindenféle interjúk, a személyes emlékek, a teoretikus vázlatok, levelek, meg alkalmi írások, az utóbbi közel harminc év esszéi, bírálatai és riportjai szép képet adnak ki, amelyből nemcsak egy szerzői arcél, de a magyar fotóművészet története is kiolvasható Klösz Györgytől Brassaďn át Burger Barnáig.

Az mondjuk, kamu, amit a fülszöveg állít, mármint hogy egy szuszra elolvasható az egész, de kis adagokban, sűrűn olvasgatva igenis élvezetes darab a Fényképíró.