A századelő óta van egy általános tévhit a művészekkel kapcsolatban, amely kiváltképp elterjedt, ha zenészekről vagy képzőművészekről van szó – eszerint, ha az adott művész a szakmájában jó, minden más területen csak gyenge lehet.
Vagyis egy nagy
zenész nem lehet egyszerre jó
festő, a remek
fotós pedig nem lehet mellette tollforgató is. Nos, ez utóbbi állítás számos élő cáfolata közül az egyik
Lugosi Lugo László, a magyar fotóművészet egyik nagy spílere, aki az összegyűjtött írásaival éppen azt bizonyítja, hogy a művészet nem önmagában létezik, hanem egységes művészi személyiség hozza létre, aki akár más csatornán is ugyanolyan érvényesen megnyilvánulhat.
Lugo például nemcsak az objektívbe bámul egész nap, de írószemmel és fotókritikusként is nézi a világot, ráadásul részt is vesz a művészeti életben. Tudja, hogyan és mit érdemes nézni, és el is tudja mondani nekünk. Most előkerültek az íróasztala fiókjából a mindenféle interjúk, a személyes emlékek, a teoretikus vázlatok, levelek, meg alkalmi írások, az utóbbi közel harminc év esszéi, bírálatai és riportjai szép képet adnak ki, amelyből nemcsak egy szerzői arcél, de a magyar fotóművészet története is kiolvasható
Klösz Györgytől Brassaďn át Burger Barnáig.
Az mondjuk, kamu, amit a fülszöveg állít, mármint hogy egy szuszra elolvasható az egész, de kis adagokban, sűrűn olvasgatva igenis élvezetes darab a Fényképíró.