Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Mihancsik Zsófia
Kiadás: Első kiadás
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 321 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2790-76-3
Témakör: Filozófia
Sorozat: Radikális gondolkodók

Elfogyott

A század

A valóság iránti szenvedély

Élet és Irodalom
2010.03.05.

 A XX. század. Van, akinek túl hosszú, van, akinek túl rövid; mostanában ugyanis felvetődött annak a lehetősége is, hogy a hagyományosan rövidként emlegetett évszázadot más szempontok szerint tegyük mérlegre. Ahogyan Tamás Gáspár Miklós írja Daniel Bell amerikai tör­té­nészre hivatkozva: „A huszadik század - amennyiben a »huszadik századon« mint metaforán a kapitalizmus kö­rü­li világnézeti, politikai és a szó szoros (katonai) értelmében vett háborúkat értjük - nem ért véget. A huszadik század nem ért véget, mert a kapitalizmus problematikus jellege nem szűnhetett meg, és nem szűnhetett meg az a helyzet sem, amelyben az emberek ezt észreveszik, gondolkodnak róla, és kiutakat keresnek belőle" (A hosszú huszadik század. ÉS, 2010/2., jan. 15.). A kérdés azon­ban korántsem piaci alkudozá­sok tárgya, hanem inkább úgy vetődik föl, hogy 1989 vagy bármely másik kor­szak­határ - melyekkel Badiou és sokan mások is kísérleteznek - valóban éles ce­zú­rát jelent-e az események egy­más­után­jában. Talán azt lehet viszonylagos biztonsággal kijelenteni, hogy a XX. század rövidnek is túl hosszú volt.

De mi is volt ez a pár évtized? A kérdés annál is inkább indokolt, mert Badiou szinte meghitt bizalmassággal csak „a századként" emlegeti. Sok mindent elmond még róla: mikor születhetett, mikor múlhatott ki, hogyan nézett ki, miket művelt, kiknek-miknek adott életet, miket gondolt - leginkább ezt, hogy miket gondolt. Hiszen úgy tűnik, hogy amennyiben a századról való be­széd­nek értelme van, akkor ezt az értelmet filozófiai szinten lehet megragad­ni: mit gondolt a század saját magáról, mit gondolt az emberről. Badiou a század szubjektivitásairól beszél, és célja, hogy „megpróbáljuk kideríteni, vajon a »20. század« szóösszetételnek, túl a sor­számozás gyakorlati értékén, van-e va­lamiféle önértéke a gondolkodás számára" (18.). Ez a problémafelvetés azonban szellemtörténeti megközelítést sugall: mintha maga magáról gondolkodó korszellemről, egységes szellemi en­ti­tásól lenne szó, mely minden egyes tet­té­ben, gondolatában saját magát fejezi ki. Azok a kategóriák, melyekkel Badiou jellemzi a századot, legalábbis valami ilyesmire engednek következtetni.

Ezek közül az egyik, s egyben a korszak legfontosabb differentia specificája az, amit a „valóság iránti szenvedélyként" emleget; ez a mértéktelen és pusztító szenvedély hajszolta a századot újabb meg újabb háborúkba és gyilkosságokba. Megcsinálni, megvalósítani az utópiákat, abszolút választ nyújtani a problémákra, végleges megoldásokat találni, és mindehhez bármi áron kinevelni az új embert. Nem egészen érthető számomra, miért a valóság és miért nem inkább a fikció vagy az utópia iránti szen­vedélyről beszél Badiou, hiszen mindazon törekvések, melyek szerinte a századot viharos mozgásban tartották, éppen annak a furornak a jellemzői, amit a filozófia „Machenschaft"-nak nevez. Ezt nagyon csúnyán „csinálásnak" lehetne fordítani, és pontosan a fenn­álló állapotok erőszakos és semmilyen áldozatot nem kímélő átformálása a lényege, valamilyen teleologikus utó­pia nevében. Szerzőnk is a megvaló­sí­tás szenvedélyéről beszél; az itt és most cselekvésről. Ez a cselekvés azonban sok esetben mintha éppenséggel a reali­tás­elv felrúgását jelentette volna. Abban azonban mindenképpen igazat adok neki, hogy a valóság fogalma nem csupán kérdésessé, hanem veszélyessé is vált abban a korban, melyben a koncep­ciós perek, ideológiák és mitológiák váltak az - akármilyen értelemben vett - igazság konkurenciájává. Ezzel a kihívással szemben a valóság nem ritkán alul maradt, s kénytelen volt tűrni, hogy a látszat lépjen a helyére, annak minden gyilkos következményével együtt.

Azok az elemzések viszont nagyon izgalmasak, ahol a látszat-valóság di­cho­tó­miát a művészetben elemzi Badiou: „a művészi gesztus nem más, mint behatolás a látszatba, ami a maga nyers állapotában teszi láthatóvá a valóság tá­vol­ságát" (93.). A művészet arra a távol­ság­ra próbál meg utalni, amely a valóság és a látszat között húzódik. A valóság azonban az ideológia szerint mindig gyanús, igazolnia kell magát (ez a kon­cepciós perek logikája is), azaz a va­ló­sabb valóság felmutatása tisztogatást igényel. Visszatérni a dolgok ereden­dőbb állapotába - ez a szenvedély való­ban nem egy filozófust mozgatott az elmúlt (?) évszázadban -, újra felfedezni a tiszta eredetet,  ahová egy megalkuvást nem tűrő megtisztuláson, destrukción keresztül vezet az út. Egyidejűleg kell tehát felmutatni a valóságot, a látszatot, a kettő közötti különbséget, vala­mint a szubsztrakció munkáját: ennek iskolapéldája Badiou szerint Ma­le­vics híres képe, a Fehér négyzet fehér ala­pon. „Meg van szüntetve a szín, meg van szüntetve a forma, csak egy geometrikus utalás marad, amely csak minimális különbséget tűr el, az alap és a forma absztrakt különbségét, és főként a fehér és a fehér nem létező különbségét, az Ugyanaz különbségét, amelyet tűnékeny különbségnek is nevezhetünk" (103.).

Szerzőnknek abban tökéletesen igaza van, hogy a század legfontosabb filozófiai, gyakorlati és politikai problémái közé tartozott az identitás és a különbség antagonizmusa, mely egyszersmind valóságot konstituáló erővel bír, és ez a valóság a háborúban manifesztálódik. Ennyiben talán valóban helytálló a század gondolkodásának, politikájának és praxisának tekintetében a valóság (és/vagy a fikció) iránti szenvedélyről beszélni, még ha ez első blikkre kétségtelenül túl általános is.

S hasonló módon túl nagyvonalú az a kategóriapáros is, mely ismét csak szellemtörténeti konstrukciónak tűnik: az egy és a kettő viszonya. Ennek jegyében a század mint a háború évszázada halálos antagonizmusok által szabdalt. Madártávlatból persze lehetséges történelmi és gondolati mozgásokat absztrakt sémákra redukálni, de véleményem szerint a század gondolkodásának egyik fő tanulsága éppenséggel a konkrét, faktikus folyamatokra való érzékenység kifejlődése.

A század nagyon sok új szempontot vo­nul­tat fel annak az alig régmúltnak a meg­értéséhez, mely voltaképpen még itt liheg a nyakunkban. Badiou olykor de­magóg, olykor obskúrus, de tiszteletre méltó módon elkötelezett marxista, és kritikus gondolkodóként nem kímél jobb­egyeneseitől - ám tisztességes és sport­szerű küzdelemre hívja ki olvasóját.

Deczki Sarolta

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK