Alain Badiou másik könyve voltaképpen nyolc évvel később íródott. A mű egyetlen kérdéssort tesz fel. Mi is egy század? Mivel kezdődött a XX. század, talán az I. világháborúval? És mi söpörte végleg el? A berlini fal leomlása? Az euró bevezetése vagy valami sokkal rejtettebb esemény? És mit várhatunk, mi az az új, ami erre a századra következhet, és mit kell tennünk ezért? A naplószerűen, dátumozott feljegyzésekkel megírt szöveg önálló esszékre bomlik, s ezúttal olyan nagyszerű költemények értelmezésére támaszkodik, mint Oszip Mandelstam verse, a Korom, mely a kezdődő századot egy gerincét tört, kettéhasadt vadállatként láttatta, vagy Paul Celan Anabázisa, amely a „bejárhatatlan igazságot hordozza”. A versnek ugyanis „az idő igazságát az öröklött nyelv járhatatlanságában kell elhelyeznie” (158.). Ezeknek és még számos más költői szövegnek (Brecht, Pessoa stb.) a nyomvonalán bontakozik ki a könyv két fő gondolatköre. Az egyik szerint a XX. század a homéroszi Iliász korára hajaz: a háború, az erőszakosság, a gyilkolás százada, ám a homéroszi korral ellentétben legnépszerűbb hőse a „serial killer”, gyilkolás iránti hajlama pedig a nyelv elégtelenségéből, pusztulásából származik. Második tézise szerint a század legfontosabb szubjektív meghatározottsága valóság iránti szenvedélye: „A század szenvedélye a valóság, de a valóság nem más, mint antagonizmus. Ezért aztán a század szenvedélye, legyen szó birodalmakról, forradalmakról, művészetekről, tudományról vagy magánéletről, nem más, mint háború” (73.). Végezetül a XX. század harmadik, ámde legfontosabb eseménye Isten és ember közös eltűnése, melyből a szerző egy új kezdet reményét meríti. A nietzschei mondat ugyanis, hogy tudniillik Isten halott, nem mond a szerzőnek mást, mint hogy az ember is halott. Nem nehéz összefüggést látnunk a Szent Pál-könyv ama passzusával, hogy Pál üzenete egyetlen eseményből, a Krisztus feltámadásából ered, melyet Badiou mellesleg „mesének” tart. Ennek a gondolatmenetnek a folytatásaként beszél most egy másik, nietzschei terminussal az ember halálát követően az „emberfeletti ember” feltámadásáról, akinek fő jellegzetessége, hogy „egyszerűen az Isten nélküli ember” (294.). Ez lenne az a radikális döntés, melyet meghozva átléphetnénk a XXI. századba. Egyébként „maradsz, ahol vagy”, s ez a filozófus szemében a század legközönségesebb gyávasága, a „biztonságra törő konzervativizmusa” (218.). Badiou ezúttal is provokál, világos érvelését követve – akár szeretjük azt, akár nem – megérthetjük, miért volt Slavoj Žižeknek az a benyomása Badiou-t hallgatva, hogy „mintha Platón vagy Hegel kortársai lennénk”. A francia gondolkodó véleményem szerint azzal vívhatott ki ilyen elismerést, hogy egész gondolkodását az egyetemes igazságok iránti szenvedély hatja át. Ezen igazságok keresőjeként állítja, hogy „egyedül az igazságok ismerete különbözteti meg az embert az emberi állattól”, és hogy csak az ezen igazságokhoz való következetes ragaszkodással lehet ellene szegülni a nyilvános tér olyan közösségi terekké történő átalakításának, mely egyszersmind lemondást jelent „a törvény transzcendentális semlegességéről” (Szent Pál, 19.).