Elém rakott három geometriai ábrát, hogy rakjam össze, hogy hogyan, arra már nem emlékszem. Csak arra, hogy még a tenyerem is izzadt az erőlködéstől, mert az istennek se ment. Aztán valami töltögetős játék volt, egyikbe ezt, a másikba azt kellett tölteni, természetesen elszúrtam. Aztán már csak félálomban raktam ide vagy oda kereszteket, vonalakat. A végén összeadta a pontokat, s az eredmény szerint, ha nem lettem is totálhülye, lelkileg le voltam nullázva. Igaz, a kísérletező nem profi volt, de egy életre megutáltam az IQ-mérést meg a számokat, amelyeket az emberre aggatnak. (Bár természetesen kalaplevéve tisztelem a 140 pontos IQ-tulajdonosokat...) Most, lapozgatom Stephen J. Gould könyvét, melynek nagyobb része szól az IQ-méricskélés őstörténetéről (l910-1930), meg annak bizonyítási kísérleteiről, hogy a dolog öröklődik, és hogy vannak született debilek – többnyire színes bőrűek, kelet-európaiak, zsidók vagy déliek, ahogy akkor találták. (Az egész nem Németországban, hanem az USA-ban történt, a vita is ott zajlott...) Maga a könyv nem az igazi, a szerző túlírta, belekavarta a genetikát is, ami azóta, ugye, nagyot ugrott, szóval sok minden nem stimmel benne. Meg bennem, aki az egészet úgy fogtam a kezembe, mint valami döglött halat. Mégis az IQ-zás kritikája – ha későn is – de jólesett. Főleg amikor azt olvastam, hogy ez az egész méricskélés azt a be nem vallott célt szolgálta, hogy minél kevesebb kelet-európait engedjenek az Államokba, valamint hogy igazolják a kasztkülönbségeket: aki egy életen át söpröget, azt génjei determinálják erre, hiába bele tanítás, iskola, pláne egyetem, marad az, akit az IQ mutat, alacsonyabb rendű. Azóta persze ez is másképp van, ma az USA az emberi jogok élharcosa, most az a téma, mint ha mi se történt volna. De még így, visszatekintve is elég ciki a dolog, mert annak idején kajálták a témait odaát. A hadsereg bevezette a méricskélést, és végül is törvény született a bevándorlás kvóta szerinti korlátozásáról.
Nem szakmai szempontból cikizem magamban ezt a hányadost, mert; ahhoz nem értek, csak úgy bosszúságból. Mert azt tapasztaltam, hogy az intelligencia nem homogén entitás, vannak ágazatai – érzelmi, matematikai, vizuális stb. –, és ezt a sok mindent nem lehet egyetlen számmal kifejezni. Aztán ha a szám megvan, azzal is mire megy az ember? Mondjuk egy mai állásinterjúnál bedobnám, hogy nekem 190-es IQ-m van, hát megnézhetném magam. S a kis csajnak, aki a cég részéről az interjút vezetné, igaza lenne – neki csak 105-je lenne, mondjuk, hát a túróba venne fel, valahol ki kell egyenlíteni a természet tévedéseit.
Emlékszem, a gimiben volt egy rémes lány, tojt az egész iskolára, viszont klasszul öltözött, s mi lett a vége? Az ujja köré tekerte a matektanárt – pedig majd mindenből megbukott. Mert ahhoz értett, mondhatnám, az a bizonyos ujj köré tekerős IQ-ja magas volt. És persze te is ismered azt az manust, aki a cipődből is kidumál, úgy ver át az üzletben, hogy észre se veszed – neki meg ez a fajta van, pedig a tesztben két rombuszt nem tudna egymással megfeleltetni. Ettől persze én nem leszek alacsonyabb rendű – csak vesztes –, ő nem lesz felsőbbrendű, minden marad a régiben, és a táradalom működik. Ráadásul gyanítom, hogy az IQ-tesztek hallgatólagos előfeltétele legalább gimnáziumi műveltség, ami az egészet kétségessé teszi – de lehet, hogy tévedek. Gould ezért kalapálja a deterministák fejébe, hogy egyetlen számmal semmit se lehet leírni, az IQ-jel nem mond semmit, se az egyedről, se annak képességeiről, pláne nem faji vagy egyéb biológiai-genetikai meghatározottságáról. Márpedig így is használták. És még jó, ha nem jelen időben...
A dolog ugyanis ott veszélyes, ahol valaminő eugenikai vagy egyéb hierarchia épül erre a varázsszámra, az előkelők és páriák eloszlását igazolja, netán elősegíti. Gould erről rémtörténeteket ír, miszerint az egyik amerikai államban a harmincas évekig sterilizálták a debilnek minősített alacsony IQ-s nőket, nehogy mán terjedjen ez a „kór” a populációban, és lejjebb szorítsa a rendes amik átlagát. Aztán egy idő után rájöttek, hogy túl alacsonyan határozták meg a normális kategória szintjét, ennek következtében a lakosság több mint fele esett túl közel a debil kategóriához, újra kellett számolni az egészet, de a sterileken ez már nem segített. Most fordítsd le ezt a históriát a hazai vitákra, s máris kijön, hogy a romákba kár iskola meg az infrastruktúra. Szóval amellett, hogy nevetséges ez a nagyképűsködés, veszélyes is.
Annál is inkább, mert máris itt a következő hullám, a genetikai tökéletesítés. Eszerint ugye megint vannak genomilag (biológiailag) alacsonyabb és magasabb rendű egyedek, s mivel lassan már megvalósítható, miért ne csináljunk tökéletes embert. Dr. Frankenstein ismét dolgozik, tán valahol már van is egy-két laborja, és kész van néhány szupertökéletes Nagy Fehér Emberfióka. De nehogy azt hidd, hogy csak dr. Frankenstein a ludas a dologban, vagy a tudomány, ami azt is kitalálja, amit nem kellene. Nem, a jónép nemcsak ráharap az ilyesmire, hanem kiköveteli magának: Frankenstein doktor, legyen szíves mán, ha annyi pénzt költünk R+D-re, hát keverjen ki nekem valamit, hogy a fiam (lányom) ne legyen szemüveges, barna hajú, viszont legyen 180 feletti, és ha esetleg nem jól fejezem ki magam, itt küldöm mellékelve Schwarzenberger (lehet, hogy nem így írják, de nem érdekes) képét, lényeg az, hogy valami ilyesmire gondoltunk az asszonnyal, hogy ha lehetne... (Csekk mellékelve.) Szóval a társadalmi nyomás szinte legyűrhetetlen, hogy legyen műember, mű-IQ-val, műhajjal és műbőrszínnel.
Ez utóbb viszont nem vicc. Ma már azon esnek kétségbe jobb kutatóhelyeket, hogy mi lesz, ha a bőrszín genomját megfejtik, és elárasztja őket a színes bőrű középosztály azzal, hogy szabadítsák meg őket ettől a bélyegtől. Ha a fiam (lányom) fehér bőrű lenne, ezzel a vagyonnal, hát akkor szuperkarriert csinálhatna, mibe kerül az a doktor úrnak... És közben eltűnik a mára lassan kiépült színes középosztály, és a társadalom valóban kettészakad. (Hogy csak a legnyilvánvalóbb rémséget említsem.) Mert egy ilyen génbelövéses frankensteinozás nem lesz olcsó – amellett, hogy mindenféle törvény lesz ellene, s az egész svarcban fog menni, ami még jobban megdrágítja a procedúrát. Szóval, akinek lesz pénze, összeköttetése, az kimászik a sárga, tejeskávé stb. bőr adta – és ma is élő – harmadosztályból, akinek nem, az lejjebb csúszik a társadalmi létrán, és megvalósul a tökéletesen biologizált osztálystruktúra. Ha nem rabszolgatartó akármi.
Persze eltúlzom az egészet, meg jó nagyot csúsztok, hiszen nekem az IQ-ról meg az ember méricskélésének hiábavalóságáról kellene írnom. De mit tegyek, nekem erről ilyesmik jutnak eszembe. Szegény Gouldnak is, azért beszél annyit, azért írja túl ezt a könyvét is, mert neki is az jut eszébe, hogy az IQ genetikai tökéletessége felé nincs lezárva a szupersztráda, és mi lesz. Ő persze még nem tudhatta – a könyv első kiadása 1981-es –, hogy lesz itt még nagyobb tánc is, ha tudta volna, keményebben fogalmazott volna. Habár, mint a világ egyik legnagyobb paleontológusa, tán ezt is sejthette: annyi mindent látott már az embertörténelem során. Amellett mint tudós meg van győződve arról, hogy az ember megjelenése a fejlődés véletlene – „kozmikus baleset” –, vagyis cseppet sem szükségszerű, hogy a fejlődésben épp ez legyen a végeredmény. (Lásd híres könyvét: Wonderful Life, 1989.) Ha valamilyen szerencse (szerencsétlenség) folytán még egyszer összeállnának az induló feltételek, és újra lehetne kezdeni az egész fejlődéssort, cseppet sem biztos, hogy a homo sapiens lenne a végeredmény. Jó poén.
Gould provokatív szerző – van egy pár szakma, ahol kellő számú ellenséget szerzett, bár a Harvard világhírű tanára, akit a dinómánia (a Jurassic Park és következményeinek sora) még fel is kapott. Szóval tudja, mivel lehet felpiszkálni a közvéleményt, ezért félteszem, hogy azt is sejtette, mi minden következik az IQ-ológiával való vitájából. Tán azt is sejtette, hogy ha az ember megjelenése kozmikus baleset (véletlen), akkor még rosszabb a helyzet, mert hipp-hopp, itt lesznek azok a technikusok, akik ezt a véletlent ki akarják majd javítani. Máris reszelik a pipettát és komputert, és nézhetjük majd a csodaszép/csodaokos klónokat, ahogy sétálnak a lemenő nap sugaraiban az Óceán-parti sétányon. (A környezet nyilván alkalmazkodik a reklámokban megálmodott tökélyhez...)
Egyébként Gould mániája a sokféleség: nem a tökéletesség vitte előre a fejlődést, hanem a sokféleség, mondja Darwin nyomán. Ennek következtében a baktériumok „alacsonyabb rendűek” ugyan, mégis fennmaradtak, és az ember kihalása után is fennmaradnak. Valahogy így lehet az intelligenciával is: sokféle van belőle, és a fejlődés záloga, ha ez a sokszínűség meg is marad. Illetve a lehetőségek skálája még nem zárult le. Tán most formálódnak olyan képességek, melyeket eddig nem használtunk, most viszont felébrednek Csipkerózsika-álmukból – ha hagyják őket, és nem akarnak mindenkit egyenfazonba kényszeríteni. Mert ez is benne van az IQ-pakliban: csak egyféleképp lehetsz okos, mint ahogy szép is. Nem a pszichológia tehet róla, ezt már a késő modern civilizáció hozta ránk, hogy mindig csak az a heti fazon a nyerő, másképp nem rúghatsz labdába, hiába vagy egyébként ilyen-olyan jani. Győzött az uniformizmus, igaz, mindig csak egy-egy divathullám erejéig, aztán lehet caplatni a következő modell után, hátha sikerül. Vagy beszerezni azt az IQ-könyvet („Klónozzunk könnyen, gyorsan...”), ami az éppen menő tudást ígéri.