A mérhető és a mérhetetlen

Kamaszkoromban módomban állt építészeket megfigyelni közelről, és bármilyen hatások értek is azóta, a tiszteletem nem múlt el. Művészet és mérnöki munka, itt viszonylag kevés tere nyílik a látomásos lírának, illetve viszonylag egyszerűen kiderül a blöff a ház összedől, vagy ami még rosszabb, évtizedekig járnak a tövébe röhögni az emberek, szerencsésebb esetben az építész nevével ellátott tábla alá, hogy nézd már, Bélám, ki lehetett ez a Rostás Manó, aki ezt a hülyeséget tervezte.
Mindezek ellenére elvagyok hetekig is, hogy ne olvassak építészeti írásokat, nem szoktam kényszeresen a szombati Népszabadság végére lapozni, hogy vajon ezen a héten miről írnak az Octogon Építészkritikai Műhely szemfüles szakértői, A mérhető és a mérhetetlen mégis bejött. Bár mérhető és mérhetetlen tájékozatlanságom miatt csak Corbusier neve volt ismerős a szerzők közül (meg Henry-Russel Hitchcock, de szerintem ez egy másik), az írások magyarázatot adtak arra a lappangó rossz érzésemre, miszerint én tulajdonképpen nem érzem jól magam azokban a dobozokban, melyekben lakom.