A mérhető és a mérhetetlen
Kamaszkoromban módomban állt építészeket megfigyelni
közelről, és bármilyen hatások értek is azóta, a tiszteletem nem múlt el.
Művészet és mérnöki munka, itt viszonylag kevés tere nyílik a látomásos
lírának, illetve viszonylag egyszerűen kiderül a blöff a ház összedől,
vagy ami még rosszabb, évtizedekig járnak a tövébe röhögni az emberek,
szerencsésebb esetben az építész nevével ellátott tábla alá, hogy nézd
már, Bélám, ki lehetett ez a Rostás Manó, aki ezt a hülyeséget tervezte.
Mindezek ellenére elvagyok hetekig is, hogy ne
olvassak építészeti írásokat, nem szoktam kényszeresen a szombati Népszabadság
végére lapozni, hogy vajon ezen a héten miről írnak az Octogon Építészkritikai
Műhely szemfüles szakértői, A mérhető és a mérhetetlen mégis bejött. Bár
mérhető és mérhetetlen tájékozatlanságom miatt csak Corbusier neve volt
ismerős a szerzők közül (meg Henry-Russel Hitchcock, de szerintem ez egy
másik), az írások magyarázatot adtak arra a lappangó rossz érzésemre, miszerint
én tulajdonképpen nem érzem jól magam azokban a dobozokban, melyekben lakom.
