… Tillmann J. A. oda megy, ahová hívják, de felteszem, ő is afféle "hívásról" beszél, mint Onfray, akinél sok tekintetben tudatosabb. Egyrészt számot vet a Deleuze-, Blanchot-, Flusser- és Chatwin-féle nomádel­méletek korlátaival, tudniillik hogy a noma­dizmus csak választásként jelent szabadságot, sokak számára azonban kényszerű állapot, így azzal is, hogy a henyélést a munka, a határsértést a törvény, az Éden keresését a kiűze­tés tette édessé. Másrészt azzal is tisztában van, hogy saját kultúrája "burokként veszi kö­rül" – útirajzai és teoretikus írásai tehát mé­lyebb értelemben személyesek, Tillmann ugyanis a szó szoros értelmében ennek a sa­ját identitását konstituáló kultúrának a hor­dozója: táskájában mindig ott lapul a Biblia. Épp a szilárd identitás teszi lehetővé számá­ra azt nézőpontváltást; amire a zászlólengető, "identitásproletárok", képtelenek. És mivel a logoszhoz való viszonynál nagyobb eltérés aligha létezik, útjai is ennek centrumaiba (Athén és Jeruzsálem), valamint az azoktól – nem csak térben – legtávolabb eső országok­ba, például Tibetbe, egyszóval a kultúrateremtő vagy kultúra teremtette aurával bíró vi­lágokba vezetnek. Az efféle távolság "felszításában" meghatározó lehetést számára Hei­degger Útban a nyelvhez című (általa fordított) dialógusa, de annyi bizonyos, mint írja, hogy mediatizált korunk képkultúrája ellenére alapvető képzetei olvasmányain alapulnak. Mind­ebből egyértelmű, hogy nem a felületi, hanem az antropológiai lényeget érintő eltérések fog­lalkoztatják: a testhez, a felhalmozáshoz, a nyelvhez, a funkcionalitáshoz, a látványhoz való viszony. Természetesen nem két világ egy­más ellen való kijátszásáról van szó, valami­féle olcsó spiritualitás és zsigeri technikaellenesség nevében, noha a "későújkor" tendenciáit, melyek, ahelyett hogy valóra váltanák, inkább saját logikájuk szerint instrumentali­zálják vágyainkat, persze Tillmann sem igen­li. Ugyanakkor, az átjárhatóság korlátaira fi­gyelmezve, az elemi különbségek szem előtt tartása mellett a nem kevésbé alapvető azonosságokat is felismeri, egyfajta egyszerűsé­get, emberi mértéket kutatva. Amit elvesztegettünk, de amelynek létét éppen a kudarcot val­lottak, a "fölöslegesek", a hajótöröttek szavatolják. "Szerencsére Magellán meghalt, mielőtt visszatért volna" - írta Segalen, azon ke­seregve, hogy az utolsó fehér foltok is eltűn­tek a világ térképéről; mégis örömmel nyug­tázhatjuk, hogy egy emberélet nem elegendő bejárni minden szegletét, mert nem létezne annál szörnyűbb bizonyosság, mint hogy má­sutt sem kevésbé reménytelen.