„Egész fiatal koromban aztmondták: majd meglátod, amikor ötvenéves leszel. Ötvenéves vagyok. Semmit sem láttam meg”, írja Erik Satie Egy ütődött (én) megfigyelései című most megjelent könyvében. De ez persze nem igaz. Erik Satie francia zeneszerző, zongorista sokmindentmeglátott. Még olyat is, amit rajta kívül más nem, és ezért sokan nem is vették komolyan. És tényleg: első pillantásra lehet-e komolyan venni azt a zeneszerzőt és zenészt, akit eltanácsolnak a párizsi konzervatóriumból, és aki ezek után kabarék, bohémtanyák zongoristájaként alkot gyönyörűséges műveket? Lehet-e komolyan venni azt, aki szekrény nagyságú lakásába 27 évig senkit sem enged be, ahol aztán halála után egyforma öltönyök tucatjait találják meg, egyforma esernyők garmadáját, szekrényében fémből készült, kitalált épületeket? Aki egyszemélyes egyházat alapít, utálja a szappant, és mosdás helyett valami különös kővel dörzsöli a testét, ám aki ennek ellenéremindig nett: személyes uniformisa az említett öltöny,meg a keménykalap, a cvikker és a sétapálca? Lehet-e komolyan venni a dadaisták, szürrealisták szertelen, különc és bohém barátját?

Most megjelent könyve alapján lehet. Nemcsak műveit lehet szeretni, de szomorú kis jegyzeteit, megfejthetetlen üzeneteit, csapongását, ügyetlen tréfáit, és mindenekelőtt furcsa rajzait, melyek olykor csak így-úgy rajzolt betűk szövedékei: „Nagy gótikus kastély, olvasztott, súlyos és kellemetlen parkkal”, máskor hasonlóan furcsa, de szerfelett ügyes ábrák a szerző álomvilágából. És még Satie azon írásait is lehet szeretni, melyben a kritikusokat kritizálja/utálja, a párizsi művészvilág fontos/érdektelen pillanatait idézi meg, de még az érthetetlen töredékeket, suta gondolati zsákutcáit is.

Erik Satie, bár szinte el sem hagyta Párizst, mégis kultuszfigura lett. Hogy miért, arra talán ez a kötet is választ ad.