"Melyiket szeretik jobban: a Muzsikát vagy a Fölvágottat?” (39.) Akármelyiket is választják, nem fognak csalódni Eric Satie (1866–1925) följegyzéseiben, aki zeneszerzőként ugyanúgy élvezte a jó zenét, mint az evést, melyre „kellemes”, „szünidei” feladatként gondolt: „ragaszkodom hozzá, hogy e föladatot lelkiismeretesen & feszült figyelemmel végezzem el.” – írta. (94.)

2011-ben, Várkonyi Benedek fordításában jelent meg Eric Satie feljegyzéseinek gyűjteménye, mely a zeneszerző műveit és a francia művészeti élet jellegzetességeit nem ismerő olvasók szemében először lehet, hogy csak „egy ütődött” feljegyzéseinek tűnnek, pedig maró iróniával és humorral megírt kommentárjai igazán élvezetes kritikáját adják kora, a tizenkilencedik század végének eseményeiről. Bepillanthatunk a korszak egyik legkülönösebb zeneszerzőjének vívódásaiba, szomorúságaiba és dühkitöréseibe. Tökéletesen látja kortársai vesszőparipáit, a kritikusok, az állami kulturális intézmények vezetőinek tartalom nélküli szólamait és mindent, ami néha (és csak egy picit) kibírhatatlanná teszi Párizst egy olyan embernek, aki Normandiából jött, egy egészen kicsi tengerparti településről, Honfleurből, hogy aztán a Montmartre dombjai közé költözzön a Cortot utcába:

Ami engem illet, Honfleurben születtem (Calvados megye), Pont-l’Evéque kerület, 1866. május 17-én [...] Honfleur kisváros, melynek partjait együtt mossák – és cinkosan – a Szajna költői és aLa Manchezajgó habjai. Lakosai (honfleuriek) igen udvariasak és igen szeretetreméltók. Igen...Ebben a városban maradtam tizenkét éves koromig (1878-ig), majd Párizsban telepedtem le [...] Átlagos gyermek- és serdülőkorom volt, olyan vonásokkal, amelyek komoly írásban említésre sem méltók. Így nem is beszélek róluk. Ugorjunk. Erre még visszatérek. (41.)

Legendás lakása a Rue Cortot 6.: A házon elhelyezett tábla szerint: „Eric Satie Compositeur de Musique a vécu dans cette maison de 1890 á 1898”. Nehezen elképzelhető, hogy hogyan közlekedett ebben a kerületben, hisz a tériszonya miatt még attól is szédült, ha egy kismadár egy gyenge ág végére szállt. (A szédülésről, 26.)

Szeretném, ha ellenfeleim, nagyszerű emberek, jobban ismernének annál, mint amennyire ismernek. Hol bolondnak néznek, hol úgy tüntetnek föl, mint aki sekélyes, és e sekélyességnek nincs párja, csak az övéknek. Talán tévednek. (76.)

Tévedtek. Ma, 2013-ban nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem csak Satie kritikusai tévedtek, de az a közönség is, mely paradicsomokat dobált a színpadra a Parade című balett bemutatóján. Satie, Gyagilev, Cocteau, Picasso és az Orosz Balett forradalmat teremtett az európai színpadokon. Áthágtak minden korábban elfogadott színházi, zenei, és balett szabályt, hogy kirobbanó energiával nyomják az emberek arcába a huszadik század elejének kegyetlen valóságát, a társadalmi- és politikai problémák okozta katonai konfliktusok embertelenségét, és a helyzet kilátástalanságát. Satie zenéje sokkolta a korabeli hallgatóságot, és nem tudtak lépést tartani különböző hangulatú zeneműveivel sem. A századforduló művészeti szalonjainak némelyikében azonban Satie sztár volt. Különösen azután, hogy Misia, „Párizs királynője” – Thadée Natanson (a Revue Blance alapítója), majd Alfred Edwards, végül José Maria Sert felesége – kedvenc zeneszerzőjeként mutogatta végig szalonjának vendégei körében. Cocteau, Gyagilev, Jacques Émile Blanche festőművész, Man Ray, Léon Bakst, Pierre Bonnard, Vuillard is Misia csodálói közé tartozott, portrékkal, kalapokkal és hódolattal aranyozták be az egyre gazdagodó mecénás életét. Satie 1903-ban írt, Trois morceaux en forme de poire című darabját 1914 júniusában Gyagilev és Misia előtt adta elő Misia párizsi lakásán. Man Ray később e darab miatt készítette el azt a vicces körtés képet, ami a Le Poire d’Eric Satie címet kapta. 2012 nyarán a Parade jelmezei és Satie zongoradarabjai töltötték meg a Musée d’Orsay Misiának szentelt időszaki kiállítóterét, melyben valószínűleg több ember ismerte meg pár hónap alatt a huszadik század elejének párizsi művészeti közegét, mint ahányan abban az időben tudtak róla Franciaországban. Van valami Satie-reneszánsz a levegőben, legalábbis Franciaországban, ahol egy fiatal zongoraművész, Alexandre Tharaud olyan CD-vel állt elő 2012-ben, mely a híres-hírhedt párizsi mulatónak, a Le Boeuf sur le Toit-nak, és vendégeinek, Satie-nak, a Hatoknak, Sztravinszkijnak, Ravelnek, a zongorista Rubinsteinnek, Proustnak, Gide-nek, Cendrars-nak, Aragonnak, Bretonnak, Radiguet-nak, Simenonnak, Claudelnek, Tzaranak, Léger-nek, Chanelnek, Maurice Chevalier-nak és még tucatnyi művésznek szentel emléket, akik muzsikájukkal, vitáikkal és legtöbbször megjelenésükkel is feldobták a közkedvelt szórakozóhely látogatóit. Az eddigiek alapján azt hihetnénk, hogy Satie társasági ember volt és ügyesen mozgolódott a nagyvilágban. Erről szó sincs. Egy-két mulató vendégein és néhány kivételezett magánszemélyen kívül nagyon kevesen tudtak szót érteni Satie-val, aki soha életében nem engedett be senkit rue Cortot-i lakásába, melyről mindenféle legendák keringtek. Félelmei és mániái fogságában élt, betegesen gyűjtötte az esernyőket és a zsebkendőket, eseményszámba ment, ha fekete öltözékében betért valahova. Nem utazott, és semmi olyat nem tett, mely kibillenthette volna napi rutinjából. E rutin azonban igencsak különbözött a nagy átlag rutinjától. Szívesen rajzolt például, skicceiből láthatunk is néhányat a feljegyzések között. Satie humorát jól mutatja a Tanulmány Erik Satie mellszobrához (sajátkezű festmény) (90.). Várkonyi Benedek a Szegény Satie címet adta bevezetőjének, mely a művészt kevéssé ismerő olvasók számára is izgalmassá teszi Erik Satie alakját, zeneművészetét és korát, felhívja a figyelmet ironikus, keserű stílusára, mely csalódások sorozatának az eredménye.

„»Befutni« azt jelenti: az embernek nagy a hasa, kopasz stb.” (137.) – írja, s ebből már sejthető, hogy nem sorolta magát e kiváltságos csoport tagjai közé. Élvezte a szabadságot és kívülállást, valamint a pozíciókkal járó kötelezettségektől való függetlenséget (pl. mások körbeudvarlása, dicséretek hangoztatása stb.), másrészt azonban a csalódás adta életének alaphangulatát, hisz soha nem részesült semmilyen komoly elismerésben, melyre titkon, olykor nem nagyon titkolva, duzzogva áhítozott. „Mindig mondtam, hogy a Művészetben nincs Igazság – természetesen egyetlen Igazság. Mindaz, amit egy Szenátus, Kamara, Intézet vagy miniszterek előírnak nekem, fölbőszít és fölháborít – igaz, ez alapjában véve közömbös számomra. Egyetlen hangként kiáltom: Éljenek az Amatőrök!” – írja, miután korábban már hosszan leelemezte, hogy az tekinthető amatőrnek, aki még nem kapott kitüntetést. (64.) A művészet szabadságáért küzdött, ki nem állhatta azokat a díjakat, előírásokat és jutalmazási rendszereket, melyek gúzsba kötik a művészeket, és ellehetetlenítik a többségtől stílusában teljesen eltérő kevesek kiugrását: 

A festők – közöttük Manet, Cézanne, Picasso, Derain, Braque és mások fölszabadultak a legrosszabb szokások alól. A saját kockázatukra és veszedelmükre megmentették a Festészetet – és a művészi gondolatot – a teljes, örökös és általános elbutulástól. És nem is tartoznak nekik köszönettel!” * „Az irodalmároknak, a nagyszerű embereknek nincs Római nagydíjuk. Kiváltságosok és irigyeltek is... (61–62.)

Irigyelni azonban az írókat sem lehet, s ezt olykor Satie is belátta, hisz végigélte azt a korszakot, melyben a dekadensnek címkézett írókon és költőkön csattant „a Rend, az Erkölcs, az Illem, a Becsület [...], a Nemzet, a Jog, az Igazság és az Őskori Szokások eme védelmezői”-nek ostora. (67.) 1895-ben jelent meg Albert Lavignac A zene és a zenészek című műve, melyben Satie kiemelése szerint Lavignac azt írta, „a francia iskola joggal lehet büszke arra, hogy olyan mestereket tudhat soraiban, mint Gastinel, Colomer, Canoby, Madame de la Comtesse de Crandval, Falkenberg, Mademoiselle Augusta Holmes, Lepot-Delahaye, de Boisdeffre, William Chaumet stb.” (63.) Satie-t teljesen felzaklatta az ilyesfajta rangsorolósdi, és kártékonynak, hamisnak érezte azt a rendszert, mely megmondja, hogy kikre kell büszkének lennünk:

Figyeljék meg, hogy szerencsére sem Chabrier, sem Debussy, sem pedig Dukas nem szerepel eme „mesterek között, akikre joggal lehet büszke a francia iskola.” „És azt állítani, hogy Lavignac igen derék ember volt!... Figyeljék meg, hogy könyveit mennyien olvassák, és hogy megadja a „hangot” a pedagógiai körökben... Na?! Ezt tanítják hát szegény kis gyermekeinknek! Még szerencse, hogy nekem nincs – még egy sem!” (Uo.)

Akármilyen gyötrelmesnek érezte is a művészekre nehezedő terheket, kizárólag a művészetben látta a reményt, a hétköznapi kínlódásoktól való elszakadásra. A „Csatangolások templomai”-ként ír a könyvesboltokról, mert ezek teszik hozzáférhetővé a könyveket, melyek „fölszólítanak, hogy pihenjünk, miközben kezünkkel és tekintetünkkel simogatjuk őket – hogy boldogan beléjük feledkezzünk –, hogy szakítsunk el minden alantas kapcsot, mely az oly régi emberi Nyomorhoz köt bennünket.” (98.)

Satie örök és legfontosabb mestere Debussy volt, aki szintén sokat szenvedett újító szellemisége miatt. Halála után, mikor zenéjét már szélesebb körben is elismerték, egyre többen kezdték magukat a tanítványának, vagy korai csodálójának nevezni. Satie-t felháborította az a rengeteg hazugság, ami Debussyvel kapcsolatban keringett Párizsban. 

Én (nagyon közelről) tanúja voltam azoknak a csatáknak, amelyeket Debussynek kellett megvívnia a „félszemélyiségek” ellen, akik most dicsérik őt, akik bárgyún rá hivatkoznak, akik épp fölfedezik őt. Meglehet, sajnálatos, hogy ők nem így tettek azokban a nehéz órákban, fáradságos pillanatokban, amelyeken zseniális barátomnak át kellett mennie. Ám e „posztcsodálók” szép számának abban az időben már jócskán benőtt a fejelágya. Egy kicsit „tisztán láthattak” volna, ráadásul nagyító, vagy szemüveg nélkül.” (72–73.)

Harminc éven keresztül figyelte Debussy pályájának az alakulását, részese volt legnagyobb sikereinek, hallgatta zongorajátékát: „Azóta, hogy először megpillantottam, vonzódtam hozzá, & szüntelenül csak mellette akartam élni. [...] Fél szavakból megértettük egymást, mindenféle bonyolult magyarázatok nélkül, mert úgy tetszett, mintha öröktől fogva ismertük volna egymást.” (131.) Debussy mellett Sztravinszkij a legkiválóbb zeneszerző Satie előtt, akinek az alakját többször is felidézi, s előfordul, hogy ugyanazokkal a rajongó jelzőkkel illeti újra és újra.

Igor Sztravinszkij – számunkra, más fölforgató közemberek számára – az egyik legnagyobb zseni, aki valaha létezett a zenében. Szellemének világossága felszabadított bennünket. Harcos ereje olyan jogokat kényszerített ránk, amelyeket már soha nem veszíthetünk el. Ez kétségbevonhatatlan. (68.)

Satie számára Sztravinszkij volt az, akinek sikerült kitörnie a „wagneri elnyomás” alól, mely alatt sokkal inkább a zenéhez nem értő wagneriánusok, s nem Wagner elnyomását értette: 

Naponta láttam, amint kigúnyolják Franckot, akit nemlétezőnek tekintettek. Chabrier-t soha nem értették meg, & ő elfogadta, hogy amatőrnek tartsák. Wagner diktatúrája egyeduralkodó volt, és gyűlöletesen uralta a Közízlést. A nyomorúság kora!, amikor mintha a nagy Klasszikusokat is villám sújtotta volna. (124–125.)

Az első világháború idején Párizs zenei élete valóban villámcsapást szenvedett. Wagner kivételével letiltották a német zenét, a támadó ősellenség miatt. Ennek tulajdoníthatjuk Satie ironikus megjegyzését: „Hogy francia vagyok-e?... Persze... Miért akarja, hogy egy magam korabeli ember ne legyen francia?... Ön meglep...” (45.)

Ilyen körülmények között még az sem volna csoda, ha a tulajdonosok helyett az esernyők aggódnának elveszettségük teljes tudatában, mint ahogy Satie gondolja: „Az esernyőm bizonyosan nyugtalankodik, hogy elvesztett.” (24.) Bármennyire sokan gondolták is, Eric Satie biztos, hogy nem az ütődöttek táborába tartozott.

A szerző felvételei (Honfleur kikötője; A rue Cortot 6., Satie otthona a Montmartre-on).