Egyre bővíti sorozatgazdagságát az erős Typotex, nekem még leg­alábbis a historia mundi kollekció egyik darabja sem került kezem­be, és a nekem első, Gyáni Gábor műve, a Relatív történelem, igazi szórakozás. A tudós Gyáni, persze, egy ízig szakszerű művet írt, de közben nagy közönségsikerre is számot tarthat. A cím rögtön telitalálat. S ké­sőbb (107–108. oldal, stílusomhoz hí­ven jelzem) ki is elemzi a történelemírás buktatóját, effélék egyikét: mit ér a tény, mire jutunk a tény+elemzés komple­xummal... s akkor nem is beszéltünk az idő romboló (itt sosem gyógyító, legföl­jebb koptató, hamisító) hatásáról. Sze­rencse, hogy a történelem nem műtárgy, különösen azt mondhatnánk: jószerén hamisítások forognak közkézen, a pia­con.Gyáni Gábor a hiteles történészek egyi­ke – szerencsére vannak társai sokan –, ráadásul (ez adja népszerűségét) zsinór­padlás-mutogatón őszinte.

Nem az most fő érvem (az ajánlóé!), hogy olyan izgal­mas, folyóiratközkeletűségű témákat boncol, mint közelmúltunk értékelése (sőt, közelmúltunk, az úgynevezett rend­szerváltásos alépítmény felépítmény-ro­zogasága) igaz-e, hiteles-e, helyes-e, jól „csináltuk”? Ilyen többes számot én az ántivilágból nemigen akarok ismerni. A történész helyzete azért nehezebb, mint az íróé, mert az író a sok okos, tapasztalt, nála esetleg jelesebb ember közt járván mondhat olyanokat, hogy azt úgy más ki­fejezni nem tudja. Tartalom és elnyűhe­tetlen forma (ezt a történelem aspektusá­ból Gyáni is elemzi, remekül!), a histori­kus elme, a szakértő számára merész kér­déshasítás! Nyilvánvaló, hogy ezt a mi meghasadt, mozaikos, önellentmondásos közelmúltunkat, a Kádár-kérdéskört stb. Gyáni az olvasó nagy örömére elemzi.Nem lehetett könnyű dolga, mert a téma (meg-nemtaláltságában, paradox!) kezd lerágott csonthoz hasonlítani. Szerzőnk ugyanúgy tud új nézőpontokat adni, ahogy „régebbi” ügyeket, a messzibb múltból is emberközelbe hoz, nem a porosodó lomtárat gyarapít­juk, ki volt nagyobb, Széchenyi vagy Kossuth. De amit olvasunk, ugyanilyen közérthető stílusban, szemlélet szerint fogant.Az ötvenhatos menekültek túlélési stratégiái (nem szó szerint idé­zem a címeket), a politkultusz és a vezérkultusz megoldhatatlansá­gai, a történelem hamissága és „igaz mivolta”... ehhez képest az impozáns főúr képe a borítón máshová-becsali, hála az égnek. A mo­dernitás a nagyvárosi múltban – külön csemege. Az emlékezet jel­legéről, az emlékezet pártérdekekből történő meghamisításáról, aztán – még rosszabb – hamisodásáról is vannak kedves szavai.

Összefoglalva: nekem, aki a történelemmel úgy vagyok, mint Jó­zsef Attila volt, versének tanúsága szerint, a sporttal (a sakk kocká­in „öregbült” csalt szeme!), most először olvasok számomra is érthető, mégis a tudósi igényekhez hű munkát e pár tárgykörben. (Má­sutt, más korokról és körökről, hála az égnek, már volt szerencsém.) Szórakoztató hitelesség, ez Gyáni kis bravúrja – és nagy megbecsü­lés illeti őt vállalkozásáért eleve. Nekem, persze, az irodalmi kul­tuszkutatás dilemmáiról írt fejtegetései voltak a legközelebbig-hatolók. Ejha, mi mindent tartalmaz zsákjában a történelem! Igazi nyárimikulás-zsák ez a könyv. Csak hamis aranyat, ezüstöt nem festett a Mikulás a kemény diókra! Szerencsénkre.

Nem túl zsúfolt még a Typotexnek ez a Claves ad Musicam című sorozata sem. Wilheim András kötete van benne, Fo­dor Gézáé, tehát hiteles kortár­sainké. És egy sok izgalmat ígé­rő munka, be is szerzem, az ab­szolút zene eszméjéről. (Adatok a könyvben.) A híres, alapmun­kának majdnem nevezhető Eduard Hanslick gyűjteményben (vagy fonadékban), melynek cí­me nem túl izgalmas: A zenei szép. Annál inkább megpiszkál­ja kedélyünket már a hátlapszö­veg. Hanslick gondolt egy meré­szet és nagyot, és azt kezdte állí­tani, hogy a zenében csak az ér­zékletes alakzatok, tehát maga a zenei anyag az, ami számít, s nem a befogadás (az előadás sem?), nem a mi könnyes-ro­mantikus, bölcs-igényes, sze­szélyes-hűséges, gépies stb. odafordulásunk, hangverseny­bérletünk, fölfedező kedvünk. A bravúr az, hogy Hanslick nem az önmagáért való művé­szet apostola ezzel, hanem valami „zenóni” módon állítja a magáét, kb. mint egy Tandori Dezső nevű donkihóte azt, hogy sem a kör nem ér soha vé­get (körbe), sem elvi alapon lét­re nem hozható semmi, mert ami van, az vagy durva tény­ként van, vagy megmarad elv­nek. Hanslick az én emberem, tehát a mai világ kellemetlensé­gei közt botladozó, magát és közvetlen környezetét bizarr bűvész­elméletekkel szórakoztató filozóf-művész-közember kedvenc lo­vagja lehet. Nehéz olvasmányként a könyvet imádom.

De aki könnyen akar­ja venni dolgát, vásárolja meg a szintén most gyarapodó „szokatlan szempontok” című sorozat könyvét, Láng Benedektől azt, hogy Má­gia a középkorban. Izgalmasabb mű ennél csak Sir Conan Doyle-tól a „Hűtlen asszony megkínzatásainak módozatai a régi Franciaországban” lehet (Egy ERI-Kiadó könyv, fordítani próbál­tam.) Világos, hogy a középkor, a mágia, a sok ábra, a pletyka-böl­csesség, a találgatás és bizonyosság (?) kettőse letehetetlen olvas­mánnyá varázsolja a roppant intelligens, jól író szerző dolgozatát. (150 oldal se, kifalható.) Hajrá, Láng Benedek, Hajrá, Typotex!