Ha valaki egy kicsit is érdeklődik a társadalomtörténet iránt, annak nyilvánvalóan nem kell bemutatni Gyáni Gábort, aki e téma szakava­tott ismerője, érdekes, értékes köny­vek szerzője. Szűkebben vett szakte­rülete a 19–20. századi város- és társadalomtörténet, valamint a tör­ténetírás elmélete és módszertana. A közelmúltban megjelent Relatív történelem című tanulmánykötete azonban más, mint legtöbb eddigi munkája.A könyv azzal szembe­síti az olvasót, hogy a forrá­sok, amelyekre a történet­tudomány mankóként támaszkodik, lényegében puszta értelmezések. Nem többek egy adott ember (vagy emberek) vélemé­nyénél,amely vagy tükrözi a valóságot, vagy nem.Nagyon sok érdekes olvasniva­lót kínál a könyv, ezek közül csak né­hány megemlítésére van lehetőség.Az egyik fontos tanulmány A Habsburg-múlt emlékezeti kánon­jai címet viseli. Részletesen ír arról, hogy a dualista Monarchia „imá­zsát” miként határozták meg azok a memoárok, amelyek írói között nagy számban találhatunk szociálde­mokrata és kommunista szerzőket, de megismerkedhetünk Jászt Oszkár, Szekfű Gyula, Bibó István vagy Hanák Péter véleményével is. Gyáni érzékletesen mutatja be, milyen erősen hatott a korszellem a vélemény­alkotókra.Ma még nem tudhatjuk, hogy a visszanyert, de a globalizáció által ismét korlátok közé szorított nem­zetállami önállóság szemszögéből milyen új szempontok fogják meg­szabni a Monarchia történetének megközelítését. Gyáni bízik abban, hogy nem kizárólag a Habsburgok­hoz fűződő viszony áll majd a törté­neti tudat középpontjában. Ha elő­rejelzése beigazolódik, a kuruc-la­banc szembenállással fémjelzett politikai diskurzus is felke­rülhet végre a polcra a tu­dománytörténeti kérdések közé.A múlttal való őszinte szembenézés igénye újra és újra felvetődik a társada­lomban, amikor neves köz­életi személyiségek ügy­nökmúltja kerül napvilágra. Ilyen esetekben általában a politikai elit szemére hányják – rá­adásul teljesen jogosan –, hogy a do­kumentumok hozzáférése még min­dig nincs megnyugtatóan rendezve. Több kelet-európai országtól eltérő­en ugyanis Magyarországon elma­radt az a katarzis, amely számos eset­ben ma is segítséget nyújthatna a társadalomnak. Miért lett volna el­képzelhetetlen a politikai rendszer megváltozásakor, hogy aki kíváncsi rá, megtudhatja, írtak-e róla jelenté­seket, s ha igen, kik? Mindannyian könnyebben tudnánk egymás sze­mébe nézni.Gyáni egyik tanulmányában részletesen foglalkozik a Szabó Ist­ván filmrendező ügynökmúltjának napvilágra kerülése utáni polémiával is. Találóan állapítja meg, hogy Sza­bó magyarázkodása és a vele szolidá­ris megnyilatkozások nagy száma ar­ra vall, nem csak a politikusok hibáz­tathatók a Legvidámabb Barakk bűneinek be nem vallása miatt. Ahogy a szerző mondja: „mindez talán szót sem érdemelne, ha nem kapna mindehhez Szabó támogatást értelmiségi köröktől, sőt olykor egyes általa besúgottaktól”. Ír arról is, hogy az ügy kipattanása után több mint száz értelmiségi írta alá azt a szolidaritási nyilatkozatot, amely arra szolgált, hogy az egyéb­ként zseniális filmrendezőnek ne kelljen lelkiismeret-furdalást éreznie tettei miatt. Gyáni remek történet­íróként párhuzamot von egy bő év­századdal korábbi esettel, amely mindjárt választ is ad sok kérdésre. Az egyik első ügynökleleplezés szer­zője a 19. században a következő­képpen értékelte a róla író – általa egyébként nem nevesített – Toldy Ferencet: „A dolgokba mélyen belá­tás, becsületes szándék s igaz jóaka­rat vezérelte e tudósító tollát.” Frap­páns válasz ez arra a magyarázatra, ha valaki azt mondja, barátját akarta tetteivel menteni a retorziótól.

A könyvben taglalt változatos témák mind azt a célt szolgálják, hogy a történelem relativitásának fo­galma tisztázható legyen. Ahogyan ezt maga is vallja, Gyáni az elvont té­zist kézzelfogható állításként igyek­szik bemutatni, majd igazolni. Ezzel megteszi az első lépést egy konstruk­tív eszmecsere irányába, amelynek eredményeként a múlt könnyebben megismerhetővé válltat. A többi már a történésztársadalmon múlik.