A mágia ősrégi, évezredeket túlélő vágymegvalósítási késztetés kielégítését szolgáló cselekvést foglal magában. Belső kielégülést hoz abban a reményben, hogy a kívánság teljesül. Mágia és ráció szemben áll, márpedig a tudomány az ésszerűtlent elveti, jóllehet, az ésszerűen még értelmezhetetlent kutatja. Hát akkor hogy kerülhetnek össze?

Voltaképpen ezt vizsgálja Láng Benedek kis kötete a középkori könyvtárak anyagában nyomozva. Egykori tudományos művek, kódexek között találhatók a mágia akkori ismereteit, „tudományát” megörökítő munkák is. Vajon, aki az akkori tudományokat, orvosi, csillagászati, matematikai, filozófiai, vallási, hadászati stb. ismereteket elsajátította, és szóban vagy írásban továbbadta, hitte-e a mágiát (ugyancsak tudománynak tartva)? Avagy csak kuriózumként foglalta írásba annak eljárásait és kulcsszavait, varázsmondatait is a démonok, rossz vagy jó szellemek, ördögi és isteni erők fölidézésére, megnyerésére, igénybevételére? Fogas kérdés, amire részben alapmagyarázatot adhat az, ami írásban fönnmaradt, de teljesen azért nem, mert nincs olyan mágiánk, amely az akkori szituációkban élő emberek tudatát mint eleven szellemet képes megidézni. Csak fordítva járható az út: az egykori körülményekbe képzelhetjük magunkat, ami inkább művészet, mint tudomány – noha ezek egy tőről fakadtak valaha.

És valaha egy tőről ágaztak ki a mágiával is. A középkor tudománya mögött már hosszú múlt állt, nem utolsósorban az ókori görögöktől eredeztetett örökséggel, amely hosszú, búvópatakszerű staféta útján egyiptomi, zsidó, arab közvetítéssel jutott a keresztény középkorba. Nagyobb s nem kevésbé tilalmas-titkos szellemi élvezetet jelenthetett a klerikus értelmiségnek, mint mondjuk a szovjet érában egy nyugati regény vagy filozófiai újdonság. De mert sok gyakorlatilag hasznos ismeret is volt benne, kívánatos volt tudni és egyeztetni a kor szilárd tudománynak tekintett ideológiájával, mai szóval megideologizálni.

Egy mágia is némiképpen elfogadhatóbb volt, ha nem démonokat hívott segítségül, hanem angyalokat. Hiszen – ha más módon is – azokat kérték megsegítésre az imák is. Na de hihetett-e – ha hitt is – a mágia különböző típusaiban e jó háromnegyed évezred előtti századok egyik-másik tudósa, olyan, aki jártas volt a matematikában, a csillagászatban vagy az orvoslásban? Miként hihetett mondjuk abban, hogy a kiszárított béka vagy kígyó porát elfogyasztva meggyógyul a beteg, mert e porban isteni erő lakozik? Hogy a leírt varázsszöveget suttogva egy sas levágott fejének fülébe, akár láthatatlanná is válhatunk, meg legyőzhetjük ellenségünket? Vagy bizonyos rajzokat, titkos írásjeleket másolva, a bolygók állásának függvényében kőbe, fémbe, talizmánokba vésve megnyerik a bolygók szellemeit, és ezáltal elérik földi céljaikat? Hitt, nem hitt – próbálkozhatott. Vaskalapos megőrző volt vagy kétkedve kereső. Az utóbbi „leltárba vette” a távoli ókori forrásból időközben bővülve hozzá jutott ismereteket, köztük a mágiára vonatkozókat is. Mindaz érdekelte, amivel jobban behatolhat az ismeretlenbe, a külső és az emberi természetbe.