Egy magyar Faust

"Verdi? - kérdeztem meglepetve és fitymálón, a (Németországból jött) filozopter gőgjével. - Rosszfajta, híg zene. Kodály derűsen pillantott rám, mint aki csendesen mulat magában. (…) - Lám, megint az elmélet, a tétel, az elvi általánosság. Egyszer meg is kell nézni mindezt, közelebbről, Doktor Faust!" (Kodállyal a régi Rózsadombon, 225.) A fiatal Szabolcsi Bence és Kodály beszélgetésének részletéből való ez az idézet ahogy a javakorabeli zenetudós visszaemlékszik rá, húsz év távlatából. A Wilheim András gondos szerkesztésében megjelent nagy ívű válogatás a zenetörténész történetét mutatja be, jórészt könyv alakban először megjelenő írásokkal, illetve nem kevés kéziratban maradt szöveg első közlésével. Egyúttal a félbemaradt Szabolcsi-összkiadáshoz hozzájáruló hiánypótló kötet is ez.
Nem véletlen, hogy recenzens éppen a Faustra utaló gunyoros_ kijelentésre lett figyelmes. Mert a 88 írást tartalmazó vaskos kötet azzal szembesíti olvasóját, hogy a magyar szellemi életben általában a Zene története, A melódia története vagy az Európai virradat által ismert Szabolcsi valójában valami egészen eredetit alkotott, túl muzikológián, specializáción, szakmán. Szellemtörténész volt, aki a zenén keresztül szemlélte a szellem mozgását, jól képzett filozopter, aki jogot, filozófiát, irodalomtörténetet hallgatott a pesti egyetemen (1917-1920), majd zenetudományt, történelmet, művészettörténetet Lipcsében (1921-1923), zeneszerzést pedig mindkét városban Kodálynál, Weinernél, illetve Karg-Elertnél. Hazatérve lángolón támogatta Bartók és Kodály új művészetét, eszmetörténetileg vizsgálta két nagy rajongottját: Monteverdit és Mozartot, és emellett megdöbbentően sokfelé ágazó kultúrtörténeti kutatásokat is végzett. Szabolcsi tevékenységében a zené és annak tudománya a nagyközönséghez (is) szólt, élénk párbeszédet alakított ki a többi humaniórákkal, részét képezte a szellemi életnek. Szabolcsi múltán a magyar zenetudomány betokosodott, falai mögül igen kevéssé szól a közönség felé, mára kis szigetté vált. Az a hihetetlen szellemi muníció, ami Szabolcsi írásaiból árad, egyfelől rávilágít egy tudós örökösen szellemi kapcsolatokat kereső alkatára, legyen szó Lisztről és a cigányzenéről, a zenei ékesítés problémaköréről, magyar népzenéről, Bartókról, Kodályról. Másrészt az anyagszerűséghez való ragaszkodásra: a kuruc vagy osztják dallamtípusok, a makám-elv felismerésé a nép- és műzenében mind-mind azt mutatják, Szabolcsi a zene érzéki dimenziójától sem távolodott el soha. Alapvetően három nagy terület kötötte le figyelmét: a XVII-XIX. század zenéje (már önmagában e fesztáv jelentős), Bartók és Kodály tevékenysége (annak teltes magyar és rokon népek népzenei hátterével), valamint a zsidó zenei hagyomány. A kötet egy új, kevéssé ismert tevékenységet is felmutat Szabolcsi munkásságából: a kritikaírást.
Hogy e pazar életműből ma mi hat még frissen, elevenen, az kérdéses. A szöveg mögött álló nagy formátumú személyiség ereje mindenképpen. Elsősorban ezért fontos ez az új kötet, mert szerzőjét újra fellépteti a magyar szellemi élet színpadán. És arra is rávilágít, hogy a zene tudománya nemcsak szűk szakma, hanem eleven szellemi élet is lehet, mely összeköti a hallgatóságot az előadóval, a művet a művésszel, az alkotást a befogadóval. Azt számon kérni, hogy Szabolcsi megállapításai és szellemtörténeti irányultsága mára történelemmé vált, hogy a hermeneutikai kör kérdései vagy éppen a dekonstrukció zenei problémái nem köthették le figyelmét, nyilvánvaló anakronizmus. Hogy az érett Szabolcsi nem reagált a legújabb avantgárd törekvésekre: szerialilásra, repetitív zenére, egyáltalán az experimentalizmus törekvéseire, és megmaradt régi vágású tudósembernek, azt a látszatot keltheti, hogy valójában idejét múlt, és az eltelt idővel önmaga szobrává lett. A legmulandóbb része a több tucat cikknek az, amely az ötvenes évek politikailag nyomott korszakában a zenei élet kérdéseire válaszol (például Az Új Világ zenei vitája). Ezekből alig néhányat közöl Wilheim, és csak azért érdemesek közlésre, mert rávilágítanak Szabolcsi okos diplomata habitusára. A kritikák terén az a kép bontakozik ki, hogy például, még az oly jól ismert (vagy annak vélt), Mozart-operák esetében is mindig összekapcsolta a műértelmezést az adott előadás minőségével. Önmagában nem érdekelte a "szép hang" vagy az "erőteljes zenekari hangzás", csak az, hogy mindezek akkor és ott mennyire relevánsak a mű szempontjából. (Ebben a vonatkozásban a mai zenekritikai életben Fodor Géza az, aki a legmagasabb színvonalon műveli Szabolcsitól is örökölt műfaját, a kritikai esszét.) Bartók és Kodály művészetének támogatása egyrészt kordokumentummá vált, annak a kornak hírét adja, melyben e két folyamatosan születőben lévő életmű mellett a tudós bábáskodott, és kellő rangra kívánta emelni a műveket. Azonban még e harcosabb írásokban sem válik Szabolcsi sohasem agitátorrá vagy propagandistává. Jelentősebb rész azonban az a terület, amely a kezdet kezdetén hozzájárult a Bartók-, illetve Kodály-irodalomhoz. Harmadrészt a XVII-XVIII. század zenéjének stilisztikai vizsgálata (például a zenei köznyelv fogalma) még a mai, a régi zene előadói gyakorlata hátterében zajlott tudományos kutatások után is jelentős hozadékkal rendelkezik. Nem is adatok tekintetében, hiszen a célirányos kutatás ma valóban előbbre jár e területen Szabolcsinál, hanem gondolkodásmódjában, éles és finom problémameglátásában, szintetizáló képességében. Szabolcsi nem volt soha a kis problémák tudósa. Pontosabban, a kis probléma (mint a zenei díszítés kérdésköre) is azonnal nagy dimenziókat kap, még pontosabban a nagy dimenziók lencséjén át szemléli a kisebb, sajátos kérdést. Végül, amiért megragadó Szabolcsi esszéinek olvasása, az a hamisítatlan nyugatos hang, mely körhöz természetesen ő is kapcsolódott. Némi pátosz lengi be e hangot, mint például a Monteverdiről írott esszében, de egy olyan személyiség szólal meg itt, akinek szemében a Monteverdi-életmű egzisztenciális kérdésként jelent meg. Mint ahogy számára az volt a zene maga is.

Pintér Tibor