Dédapánk, Szabolcsi

Szabolcsi Bence: Kodály-tanítvány a Zeneakadémián. Szabolcsi Bence: lipcsei doktorandusz. Szabolcsi Bence: katedra nélküli zenetörténész és zenei publicista. Szabolcsi Bence: munkaszolgálatos. Szabolcsi Bence: a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd rendes tagja. Szabolcsi Bence: a Zenetudományi Tanszék Bartha Dénes utáni második vezetője, a Bartók Archívum, utóbb a Zenetudományi Intézet alapító igazgatója. Szabolcsi Bence: a Magyar Zeneművészek Szövetsége elnöke, Révai József, majd Aczél György kultúrpolitikájának patronáltja.
A könyvet, amelyről az alábbiakban szó lesz, ezek a Szabolcsi Bencék írták, 1919 és 1972 között. A könyv szerkesztője persze legalább még egy Szabolcsi Bencéről tud: a mitikus ősről, az alapító atyáról, a nagymesterről, akinek szellemével a magyar zenetudományi rend lovagjai és lókötői - önismeretük csorbulása nélkül - aligha kerülhetik el a szembesülést; akinek mondatai, szófordulatai halála óta is ott keringenek a Grál-csarnok (akarom mondani: a Kodály-terem) falai között; akinek tekintete e csarnok ikonosztázáról azóta is az utódokra vetül.
Wilheim András válogatásának szempontjai, amint arról az Utószóban ő maga is számot ad, nem feltétlenül békíthetők ki könnyen egymással. A kötet - deklaráltan - nem a Szabolcsi-filológia aktuálisnak tűnő feladatait jött megoldani. Nem veszi fel a Bónis Ferenc szerkesztette s "megakadni látszó" kritikai összkiadás fonalát. Csupán egyetlen, mindmáig kéziratban maradt Szabolcsi-írást közöl ("Liszt Ferenc, a zeneköltő", 1970). Ám ambíciója, hogy bemutassa az "ismeretlen" Szabolcsit, s célul tűzi ki a "kötetben soha meg nem jelent" (magyarán a csak folyóiratban, újságban, konferencia-kiadványban publikált) írások közreadását, illetve az eddig csak idegen nyelven elérhető szövegek fordításban való megjelentetését [1]. E cél megvalósításának - és a legtöbb okkal ismeretlennek nevezhető zenekritikák bőségesebb közreadásának - azonban határt szabnak a szerkesztés további szempontjai. Ezek szerint a Válogatott írások feladata, hogy Szabolcsi munkásságából "összegyűjtse és hozzáférhetővé tegye mindazt, ami a legjellemzőbb [2],amit ma is érvényesnek lehet tekinteni [3], ami tudománytörténeti szempontból fontos [4], s amely írások ismerete hozzátartozik a magyar zenei gondolkodás »alapanyagához«…" [5] Ámde bizonyos írások "elavult nézeteik, eredményeik" ellenére is bekerültek a gyűjteménybe, "kordokumentum-jellegük" okán [6]. A 6. szempontból adódik, hogy több olyan írás is szerepel a könyvben, amelyeknek - csak Szabolcsi halála óta - ez akár a harmadik megjelenése kötetben. Mindeközben döntés született arról, hogy a válogatásból kimaradnak Szabolcsi verstani dolgozatai [7]. "Amit ő maga maradandónak ítélt, megjelent Vers és dallam című kötetében" - írja Wilheim az Utószóban. (Más kérdés, hogy a gyűjteményben viszont szerepel a hajdani Válaszút-kötet majdnem teljes anyaga, többek között az ezúttal negyedszer kiadott, kismonográfia terjedelmű "Liszt Ferenc estéje" is.) A zsidó zenetörténeti tárgyú tanulmányok - bárha nyilván jellemzőek, s tudománytörténeti szempontból sem érdektelenek - kétségkívül kurrens kiadványra: az 1999-ben megjelent tematikus gyűjteményre hivatkozva nem tűnnek fel most (illetve hírmondóként közülük csak egy) [8]. A magyarzene évszázadainak két kötetében (1959, 1961) összegyűjtött tanulmányok - azok a Szabolcsi-írások tehát, amelyekre a későbbi zenetörténeti kutatás talán a legkitartóbban hivatkozott s hivatkozik - szintén hiányoznak a Válogatott írások közül, mivel "olyan egységet alkotnak, hogy sorozatukból kialakul egy szinte töretlenül folyamatos magyar zenetörténet…" Ez esetben tehát lényegében egy jövőbeni új kiadás reménye az, ami miatt a válogató most elállt a részleges újraközléstől is [9]. A monografikus feldolgozások beválogatásánál vagy be nem válogatásánál végül terjedelmi szempontok érvényesültek [10]: a kötetet Szabolcsi első, 1921-ben könyv alakban megjelent publikációja nyitja: "Mozart - kísérlet."
Bevallom, kicsit zavarban vagyok, amikor megpróbálom elképzelni a Válogatott írásoknak azt az ideális olvasóját, akit a felállított szempontrendszer megcéloz. Abban viszont biztos vagyok, hogy ez az olvasó is nagyobb biztonsággal közlekedne a kronologikus rendben közölt 88 Szabolcsi-szöveg között, ha a kötetet az életmű bibliográfiája teljesítené ki. Szabolcsi írásainak ma három, egymást kiegészítő műjegyzékben tudunk csak utánanézni. Ám az újabb kutatás ezekhez is további adalékokat szolgáltatott, amelyek - mint a Válogatott írások Utószava sejteti - csak részben váltak publikussá. Egy, jelenlegi tudásunk szerinti teljes bibliográfia összeállítása tehát praktikus és tudományos szempontból is új eredmény lenne, elkészítésére pedig ma nyilvánvalóan Wilheim András a leghivatottabb. Akárhogy is, de ebből a szempontból a kötet elszalasztott alkalomnak tűnik.
A művek korábbi megjelenéseiről a válogató a szövegek végén tájékoztat. Úgy tűnik, e tájékoztatás teljességre törekszik, ezért hozom szóba, hogy több írás esetében (például "A tanítványok, avagy a Palestrina-mozgalom története"; "A hatvanéves Bartók Béla") elmarad az utalás a Bónis Ferenc szerkesztette Szabolcsi-összkiadás megfelelő kötetére (Kodályról és Bartókról, 1980; az "Új Világ zenei vitája: Szabolcsi Bence hozzászólása" esetében pedig Kroó György újraközlése marad említetlenül (Szabolcsi Bence, 1994).
A nyomdahibák a terjedelemhez képest talán nem nevezhetők számosnak, de egy típusuk túlságosan is ismerőssé válik: mondatkezdő nagybetűk elmaradása, mondatvégi pont vesszőre cserélődése vagy elmaradása.
A kötetben szereplő írások - mint már az eddigiekből is kiderülhetett - műfajilag igen széles skálán mozognak: tudományos tanulmányok, esszék, közéleti cikkek és beszédek, alkalmi írások, zenekritikák vonulnak fel előttünk időrendi sorban. E sokféleséghez azonban nem feltétlenül kell az olvasásmódok különbözőségének társulnia, annál is kevésbé, minthogy Szabolcsi írásművészetét sajátos műfajköziség jellemzi; az életmű retorikai és gondolati vezérmotívumai a könnyebb s nehezebb fajú írásokat egyaránt átjárják. A műfajköziség persze érzékeny kérdés. Az értekező, nem fikciós prózának az a része, amely magát tudományos eredmények közlőjeként artikulálja, fölöttébb formalizált olvasási stratégiát vált ki az olvasóból, aki feltételezi, hogy a szöveg szoros referencialitásban áll a valóságnak az adott tudományág által vizsgált szeletével. Az olvasó hajlamos lehet az értelmezést ennek a referencialitásnak a feltárására szorítani. Innen adódik a tudományos próza nehéz sorsa is: a tudomány "halad", sőt paradigmát vált, a "valóság" képe változik, ezért a szövegek elveszíthetik referenciakrásukat s ezzel együtt tudományos érvényességüket is. Ennek megfelelően érthető és indokolt például, ha a mai magyar zenetudományi képzésben Szabolcsi nem kötelező olvasmány az általa művelt számos terület egyikén sem (kivéve talán a kora újkori és 19. századi magyar zenetörténet nem elhanyagolható terrénumát): s ezzel nem visszavonom, csupán kiegészítem jelen szöveg második bekezdését.
A "Haydn, a jövő zenésze" című tanulmány szerkesztői jegyzete mindenesetre tájékoztat arról, hogy az op. 3 vonósnégyesei - Szabolcsi feltételezésével szemben - nem Haydn művei. Megnyugtatóbb volna persze azt gondolni, hogy az olvasó már eleve olyan szempontot talált az olvasáshoz, amelyből nézve e kérdés majdhogynem irreleváns (és/vagy: már eleve ismeri az op. 3 szerzőségi problémáját). Minden más esetben ugyanis valószínűleg hússzor ennyi szerkesztői jegyzet is kevés lett volna.
S most az (újra-)olvasás néhány tapasztalatáról. Úgy tűnik, Szabolcsi őseredeti érdeklődése kevésbé a zene történetére, mint inkább a zene ontológiájára irányult; hogy lelke mélyén kevésbé a történelem, mint inkább a történelmi idő természete izgatta. S ez az életmű szakmai sorsára, utóéletére nézve aligha volt hatás nélkül. Szabolcsi klasszikus, transzcendens világmagyarázatot keresett, amelyben a "minden' végül visszatér az "egybe". Az "egy", az "abszolút teremtés" zenei képe a fiatal Szabolcsi szeme előtt Mozart zenéjében testesül meg, de később, a tradicionális zenekultúrákról szerzett tudás nyomán a transzcendenciát már a zene létmódjában, hagyományozódásában keresi: "a keleti zene… szemében minden egyes megszólaló dallam s ugyanegy dallam minden megszólalása lényegében más és más, bár - vagy épp mert - ugyanegy »kimondatlan« dallam töredéke valamennyi" ("A zenei ékesítés európai körzetei", 1935). Nyilvánvalóan a kodályi indíttatás vezeti a népzenei témákhoz, de ugyancsak nyilvánvaló, hogy e témát elég hamar lételméleti érdeklődésének összefüggésébe helyezte: a népzene "a mindennek kedvez, s a mindent hozza létre", benne az egyes jelenség "észrevétlenül lépi át azt a határvonalat, ahol az azonosból más lesz." ("A zene átváltozása: dallam, táj, nemzedék", 1946) Emez általános zeneontológiai sejtéseket, illetve az európai zenekultúrának az autonóm mű és autonóm alkotó ellenében is működő archaikus hagyományelvét kísérelte meg formába önteni aztán a "makám" és a "zenei köznyelv" fogalmával (lásd a megfelelő tanulmányokat 1948-ból, illetve 1966-ból).
A zene, ha önelvű hagyományozódásának évszázados-évezredes perspektívájában szemléljük, már inkább "természeti és szinte csak másodlagosan emberi jelenség", "őstenyészet", "vegetáció" - hangzik a bartókos sugallat Szabolcsi imént idézett tanulmányában. A humánumot immanensen magában foglaló természet gondolata (a klasszikus, a tökéletes teremtés képe) Szabolcsinál a táj kategóriájába sűrűsödik: ez a táj "a költő és nemzedéke, a történelmi és művészi erőfeszítés fájdalmasan megszerzett és humanizált tája, tér és idő közös gyermeke az európai ember öntudatában" (ugyanott). De már húsz évvel azelőtt Kodály zenéjének tökélyét is annak tájszerűségével magyarázta. A dalokban a drámai előszínpadhoz a táj háttere társul, ám az előtérben megszólaló drámai személy voltaképpen nem más, mint a táj emberré vált hangja. Mi több: "a történelmi háttér is tájjá változik, tér és idő áthatja egymást" ("Kodály Zoltán dalai", 1927). Kérdés, hogy Szabolcsinak sikerül-e a tanulmányban meggyőző kapcsolatot kimutatnia e gondolat és a zenei tapasztalat között. "Tájelmélete" mindenesetre - a kifejtés nyelvi-stilisztikai közegének nyilvánvaló különbözőségei ellenére is - rendkívül közel áll a Proustéhoz (egy helyütt hivatkozik is rá). S nincs messze éppen a Teleki Pálétól sem, akinek esetében persze táj, társadalom, gazdaság és kultúra szerves egységének elmélete a trianoni Magyarország határrevíziós igényeit alapozta meg (vö. "A zenei földrajz alapvonalai", 1938).
Hogy nem csak az esztéta, de esetenként a történész Szabolcsi is tájakban gondolkodott, az olyan vonás, amelyet alkalmasint problematikusnak is érezhetünk. A korszellem (vagy ahogy Szabolcsi oly sokszor nevezi, "a század hangja") mindig imponálóan gazdag háttérdíszlete előtt panoptikumba illően sorakoznak fel az emberi szereplők, csöndesen megengedve, hogy előlépjen az igazi főszereplő, az idő: a korszakváltás obligát pillanata, a hanyatlás obligát folyamata. A spengleriánus Szabolcsit történelmi determinizmusa és korszak-kategóriái olykor gátolják abban, hogy az egyéni és társas emberi tevékenységek szövevényét, a társadalmak működését önelvűen próbálja megérteni. Arról ír, hogy "a XVIII. század Ausztriája így, nagyhatalom létére is, voltaképp alkonyuló birodalom." Nem vitás, Mozart és Mária Terézia kortársai bizony évről évre közelebb kerültek a Habsburg-monarchia 1918-as összeomlásához. Ámde nem túl merész-e a feltételezés, hogy eközben még országuk történetének "haloványuló délutáni napfényét" is élvezték? A történelmi absztrakciót aztán konfabulációk színesítik: Szabolcsi látja és láttatja a kormányzatot, amint az "szinte fatalisztikus közönnyel vette tudomásul az olyan statisztikai jelentéseket, hogy 1670 körül Bécs városában 8000 koldust tartanak nyilván…" ("A felvilágosult Európa és végvidékei", 1948)
A panoptikumszerű történelem díszleteit persze cserélni is lehet: a jellemző pózba merevített figurák több "korszakfordulón" is kifejezhetik ugyanazt. Erre építenek Szabolcsi parabolái. A Magyar Zeneművészek Szövetsége elnökségéről leköszönő Szabolcsi utolsó publikus, de már rejtjeles üzenete az államszocialista zeneélethez a "zeneszerző barátainak" ajánlott "Válaszút" (1961-ban), amely három 17 századi zeneszerző (Gesualdo, Gagliano és Monteverdi) sorsát és poétikáját állítja szembe egymással. A tanulmány egyik lehetséges dekódolása a 20. századi triásszal való megfeleltetés (Gesualdo vagy a rettegés = Schoenberg; Gagliano vagy az alkalmazkodás = Stravinsky; Monteverdi vagy a válasz = Bartók). De lehetett máshogy is olvasni. Amikor a zeneélet új vezető személyisége, Sárai Tibor 1962-ben a magyar zeneszerzésben uralkodó trendekről beszélt (burzsoá avantgardizmus; kompromisszumos-eklektikus stílus; és a vágyott szocialista modernizmus), azok jellemzésében nem lehet elvéteni a párhuzamot Szabolcsi hármasságával. Csak a háttérfiguráknak kellett jelmezt váltaniuk: a feudális uralkodó osztály a burzsoázia, a burzsoázia pedig a szocializmus építőinek ruháját öltötte magára.
Szabolcsi Bence prózájának eredendő magatartása, úgy tűnik, az esszéizáló regényírásnak azzal az irányzatával van igen szoros kapcsolatban, amelyet idehaza legjellegzetesebben Szentkuthy Miklós képviselt a két világháború között (Prae). Az enciklopédikus szemlélet, a megismerés művészi, filozófiai és tudományos útjainak vágyott szintézise e stílusban meghökkentő jelzős szerkezetekben bontakozik ki: a szóbokrok a létezés fizikai, biológiai, kémiai, pszichológiai, szellemi (stb.) aspektusainak analóg jellegét sugallják. A húszéves Szabolcsi írja Mozarttal kapcsolatban: "Ezek a lelki komponensek nem organizálódtak elkülönült sejtéletet élő élmény-szigetté." ("Mozart - kísérlet" 1919-1921) A hiperszenzitivitáshoz azonban már ebben a korai esszében is humort, iróniát kizáró mély pátosz járul. Mikor aztán Szabolcsiban tudatosulnak a századfordulós kertből való kiűzetés (vagyis világháború, forradalmak, új antiszemitizmus, Trianon) következményei, mintha már kifejezetten kompenzálandónak érezné e - szerencsére teljesen sosem elvesztett - hiperszenzitivitást. Miközben a mozarti klasszicizmus attribútumaival ruházza fel Kodályt, apologétájává és eszméjének terjesztőjévé szegődik, militáns dühvel és lekicsinyléssel beszél a kortárs Európa zeneszerzőiről s irányzatairól. E húszas évekbeli cikkekben feltűnően sok az "Európa" és a "nyugat": a "szétroncsolt ország" kultúrfölényének sűrű hangoztatása az izolációtól való félelem ellensúlyozásának tűnik - s végül mintha mégis maga teremtené meg azokat a beszédhelyzeteket, amelyekben ez az izoláció már valóságnak látszik. Eközben bizonyos magától értődéssel csatlakozik a hazai diskurzushoz, amely a kulturális jelenségek magyarságfoka közti különbségtételről szólt (lásd "rész-" és "egész-magyarság": "A kuruc világ dalairól", 1937).
Hogy a "nyugati modernizmussal" szembeni ellen- és fölényérzet, a nemzeti zenei autarkia gondolata és az európai kompozíciótörténet mögött feltételezett népi háttér hogyan vált kompatíbilissá az államszocialista zeneélet közbeszédével t95o után, azt a kötetnek éppúgy több írása dokumentálja, mint az idősödő Szabolcsi kései korrekciós kísérleteit: mindenekelőtt a századelő bécsi zeneszerzőinek "rehabilitálását" és integrálását személyes kánonjába ("A romantika felbomlása", 1968; "Zene, illúzió, nosztalgia", 1969).
A kötet legmegrendítőbb írásai mindazonáltal a negyvenes évek első feléből, a legnagyobb szorongattatás éveiből származnak. Alighanem a szélsőséges élethelyzetből fakadó lényeglátás is szól a hatvanéves Bartókot köszöntő esszéből "az az Európa, mely a »gyökerek« és »közösségek« jelszavát megtanulta és átvette, épp megérett rá, hogy Bartók odahagyja…" (1941). Egy évvel később - élete során nem publikált - írásban idézi fel, önkínzó nosztalgiával, a "kertet", a régi Kodályt és a régi Rózsadombot. A nyilvános jubiláció viszont mintha a mesterének szóló figyelmeztetéssel zárulna: a költők igazi otthona "nem a Birodalom, hanem az álom a birodalomról. Ez a legtöbb, amit az emberiségnek adnak - ennél többet nekik sem adhat senki sem." A Fidelio-esszé már mindennek megtörténte után, 1945 végén születik. A bénító sejtelem, hogy a megélt rettenet közölhetetlen marad, itt hatol be Szabolcsi tudatába, s - persze az opera történetére vonatkoztatva - itt tör ki kétségbeesetten ("Az opera megjósolja a történelmet", 1945): "Hinnétek e, tizennyolcadik század emberei, hogy vannak nyirkos földalatti pincebörtönök, ahol halálra szánt emberek fuldokolnak a sötétben, ahol éjszakánkint hóhérok gyötrik a rabokat? Tudjátok-e, hogy vannak borzalmas ciszternák, ahol éjféli sötétben sírokat ásnak a pribékek? Feldúlt lakások, ahol a roncsolt bútorok alól megbújt üldözöttek halálfélelme liheg? És börtönudvarok, ahol elkínzott tüdők esengenek levegő és napfény és szabadság után? Ne higyétek, hogy ez külvárosi ponyvaromantika vagy rossz álom vagy torz képzelet; ez mind valóság. És ha eljön a szabadító jóság, eljön a Hős Hitves, a Hűséges Barát és az Igazságos Hatalom, eljön Fidelio és a Miniszter, eljön Póris Vízhordója, kezében a királyi kegyelemlevéllel - mindig eljön-e vajon, mindenkihez eljön, s ha jön, jókor érkezik-e még? Ismeritek-e ezt a szorongást, halljátok-e a mélységek hangját, néztetek-e már a sötétbe halálos hajnali várakozással, tizennyolcadik század emberei?"

Péteri Lóránt