Zenéről Nyugattól Keletig

Szabolcsi Bence tudományos életműve, noha elmondható róla, hogy az a magyar zenetudomány szegletkövévé vált, hozzávetőleg teljes egészében ma is csak néhány zenei könyvtárban hozzáférhető. A valószínűleg mindmáig legnagyobb hatású magyar zenetörténész könyvei több kiadást is megértek, de tanulmányainak, főképp rövidebb írásainak zöme csak egyszer jelent meg, s így mára gyakorlatilag elérhetetlenné lett. Bár a munkássága jelentőségéhez méltó életmű-kiadás terve már halála (1973) után néhány évvel felmerült, a Bónis Ferenc szerkesztette ígéretes sorozat öt kötet megjelenése után abbamaradt. Elavult volna Szabolcsi szépírói tehetséggel és igénnyel fogalmazott, tudományos akadémiai tagsággal elismert életműve? Aki beleolvas, láthatja: aligha. Talán – remélhetőleg – más ok rejlik a feledés látszata mögött. Szabolcsi, mint a Zenetudományi Tanszak vezetője és professzora, a magyar zenetörténészek két nemzedékét nevelte fel; tanítása – a mindenki által ismertnek feltételezett kútfőre való unos-untalan hivatkozás nélkül – általuk, látásmódjukban, munkáikban, zenetörténet-óráikon ma is hat. Szabolcsi tehát jelen van, ha latensen is. De míg tanítványainak felesleges lehet, az „unokák” esetében már szükséges a néven nevezés, a figyelemfelhívás, az életmű újbóli felmutatása. Így mindenekelőtt ez a generáció, de rögtön utánuk a szakma idősebb képviselői és a zene iránt érdeklődő, igényes olvasók tábora is hálás lehet azért a nagy gonddal és hozzáértéssel összeállított, szép kivitelű válogatás-kötetért, amely Wilheim András közreadásában és a Typotex kiadó gondozásában látott napvilágot Szabolcsi Bence halálának harmincadik évfordulóján.
A mintegy 630 oldalas kötet nyolcvannyolc, többségében rövid terjedelmű Szabolcsi-írást foglal magában. Az egyes írások kiválasztásához biztos kiindulópontot nyújtottak a Szabolcsi-bibliográfiák és Kroó György monumentális Szabolcsi-monográfiája. [1] Maróthy János 1960-as, a külföld számára összeállított rövid jegyzéke [2] után Berlász Melinda és Homolya István még Szabolcsi életében elkészítette az első teljességre törekvő bibliográfiát, [3] amelyet később Bónis Ferenc, [4] majd Kroó György [5] egészített ki. Monográfiájában Kroó a „szeretett tanítvány” tudásával méltatta és kommentálta a Mester műveit, tárta fel élet és alkotás rejtett szálait. Szintén Kroó munkájának köszönhetően Szabolcsi kötetben meg nem jelent vagy eleve kéziratban maradt munkái a figyelem középpontjába kerültek, mivel Kroó ezeket nemcsak számba vette, hanem többüket – részben vagy egészben – közölte is. A válogatáskötet szerkesztője, saját emlékei és olvasmányai mellett, ezáltal tőle kaphatta munkájához a legfontosabb ösztönzést és a legtöbb segítséget is. Wilheim András célja – mint az Utószóban olvassuk – az volt, hogy a legjellemzőbbnek és legfontosabbnak ítélt tanulmányokat, cikkeket és – a monográfia előtt szinte ismeretlen – zenekritikákat tegye újra hozzáférhetővé. A létrejött chréstomathiát, az „ismerni hasznos szövegek gyűjteményét” érdemes párhuzamosan olvasni Kroó Szabolcsi-könyvével, ami annál is könnyebb, mivel mindkét szerző kronológiai elv szerint rendezte anyagát. Szabolcsi szellemi útja, kutatói érdeklődésének változása, bővülése, bizonyos témák iránti elmélyülése így mindkettőben könnyen nyomon követhető.
E szellemi út alfája és ómegája, mint ismeretes, Kodály Zoltán volt. Mint tudós, Kodály mindenki másnál mélyebb és maradandóbb hatást gyakorolt Szabolcsira, aki egyúttal Mestere zeneszerzői életművéhez is erősen kötődött. A Kodály és – Tanítványa számára sorrendben sokáig csak őutána következő – Bartók képviselte új zeneszerzői stílust a zenei nyelv megújhodása szempontjából Szabolcsi olyan jelentősnek érezte, mint a Seicento elején végbement észak-itáliai zenei forradalmat, amely a monodikus stílust segítette diadalra. Innen kölcsönzött kifejezéssel élve a magyarországi „nuove musiché”-ről adott hírt a Nyugatnak Kodály hangszeres zenéjének apropóján 1922-ben, első külföldön publikált tanulmányában. Ezt – a válogatáskötetben másodikként olvasható – írást számos további Kodály-tanulmány [6] követte, amelyekből élete végén Szabolcsi maga állított össze válogatást Úton Kodályhoz címmel.
A válogatás-kötet élére Szabolcsi első nagyobb szabású munkája került. A „Mozart. Kísérlet” 1919–21-ben, itthoni zeneakadémiai és egyetemi, valamint lipcsei doktorandusz-évei között íródott. A Lukács György hatását tükröző esszé a leendő tudós zenetörténeti, esztétikai és filozófiai felkészültségének imponáló bizonyítéka. A Mozart-esszét olvasva feltűnik, hogy az még nem a számunkra ismerős Szabolcsi írása; az esztéta ugyanis majd csak a következő évek során adja át a stafétát véglegesen a zenetörténésznek. Öröksége a Szabolcsit mindvégig jellemző szellemtudományi megközelítésmód, az esztétikai-filozófiai orientáció és a Lukács iránti tisztelet. Jelképes, hogy Szabolcsi utolsó, 1971–72-es írásai között egy Lukács- és egy Kodály-mementó is akad; ezek zárják a válogatáskötetet. A kötet „keretes szerkezete” azonban nem pusztán a véletlen műve: Szabolcsi munkásságának igen jellemző vonása a „variált visszatérés elve”, az őt foglalkoztató nagy témák újra-megjelenése időről időre. Ez a jellegzetesség, köszönhetően a szakavatott szerkesztői kéznek, jól kivehető a válogatáskötetben.
Az ifjú Szabolcsi életreszóló szellemi élményeinek felsorolásából nem hiányozhat az a zeneszerzői oeuvre, amely a „Kísérlet” szerzője szerint az esztétikailag tökéletes zenei alkotásnak, azaz Lélek és Forma szétválaszthatatlanságának a zenetörténetben egyedülálló példája, vagyis Mozart életműve. Mozart Szabolcsi örök idoljainak egyike volt, akinek zenéjét már gyermekként rajongva szerette. A Mozart-életmű iránti különleges vonzalmának nemcsak pályája kezdetén adott kifejezést azzal, hogy egy kiemelkedő esszét szentelt neki, hanem később, hivatalos karrierje egyik csúcspontján, 1948-ban, akadémiai székfoglaló-előadása témaválasztásával is. A Magyar Tudományos Akadémia felolvasó ülésén elhangzott esszé, „A felvilágosult Európa és végvidékei” egy Mozart-könyv bevezető fejezetének készült. Bár Szabolcsi élete végéig dédelgetett tervéből e Bevezetőn és a tizenöt fejezet címén [7] kívül mást nem ismerünk, ezeknek és Szabolcsi egyéb Mozart-tanulmányainak [8] köszönhetően fogalmat alkothatunk a megíratlan monográfia monumentális léptékeiről. A bécsi klasszikus triász két másik alakjának életművéhez, amelyeket a Kísérletben a Mozart-oeuvre-höz képest kevésbé tökéletesnek értékelt, Szabolcsi érett fővel érkezett csak el. E megérkezés bizonyítéka az 1954-es széles ívű tanulmány, „A zene történelmi hangváltásai”, amelyben Mozart mellett Haydnt és Beethovent szintén a zenei nyelv nagy megújítói sorában méltatja. A válogatáskötetben olvasható további Beethoven-tanulmányok – és távolabbról a Haydn-írás is – a Szabolcsi-életmű centrális alkotásai közé tartozó, az 1940-es évek elején íródott Beethoven-monográfia holdudvarába tartoznak. [9] Hogy Szabolcsinak évtizedekkel később is volt mondanivalója Beethovenről, azt a „Gőg, lázadás és alázat: az ifjú Beethoven” című 1970-es esszé bizonyítja, amelyet szerzője, alcíme szerint, „egy készülő nagyobb tanulmány” részének szánt.
A Beethoven-stílus megítélésében végbement alapvető változás sok szempontból párhuzamot mutat a Bartókéval szembeni 1920 körüli attitűd módosulásával. Míg Kodály rendet és humanizmust sugárzó zenéje azonnal megragadta, addig Bartók – és főképp az őt inspiráló Sztravinszkij – „barbár” zenéi megdöbbentették Szabolcsit. Noha Bartók műveivel 1921–23-ban ő maga ismertette meg lipcsei diáktársait – partitúrából zongorázva azokat [10] –, a zenéje iránti bizalmatlansága csak évtizedekkel később szűnt meg teljesen. „Engesztelő áldozata” az 1955-ben publikált első, tudományos igényű Bartók-életrajz és az azt körülölelő írások, [11] köztük a már említett „A zene történelmi hangváltásai” (1954). Ebben Szabolcsi már egyedül Bartókot nevezi meg az 1910 körüli magyarországi „nuove musiche” legfőbb képviselőjének. Az 1924-ben még egyenesen „hazug cinizmus”-sal vádolt Sztravinszkij művei elismeréséig még rögösebb út vezetett. Főbb állomásainak összevetéséhez tanulságos elolvasni a „Sztravinszkij, Európa bálványa” (1924), illetve „A modern zene mérlege” (1947) és „A romantika felbomlása” (1968) című írásokat. E két utóbbiban a modern zene megteremtői között Szabolcsi már nem Kodály, hanem Bartók és – épp vele párba állítva – Sztravinszkij jelentőségét emeli ki. [12]
A nuove musiche kifejezés 1920 körüli sűrű előfordulása, bár Szabolcsi mindenekelőtt a kortárs magyar zenére utal vele, egyértelművé teszi, hogy melyik zenetörténeti korszak köti le akkoriban a fiatal zenetörténész figyelmét. Valószínűleg mind Kodály, mind a lipcsei kutatási lehetőségek szerepet játszottak abban, hogy Szabolcsi a 17. századi monodikus stílus megszületését választotta doktori disszertációja témájául. A stílus két kisebb képviselőjéről, Benedettiről és Saraciniről szóló dolgozat a lipcsei zenetudományi fakultás akkoriban legtekintélyesebb tanára, Hermann Abert konzulensi közreműködésével készült el. [13] A maga idejében már témáját tekintve is úttörő munkát Szabolcsi későbbi Monteverdi-tanulmányaiban folytatta. Ezek legjelentősebbike, „A válaszút” Wilheim válogatásának köszönhetően megint könnyen elérhető. [14]
A Lipcséből hazatérő Szabolcsi a terra incognitának számító magyar zenetörténet feltárásába fogott. Az inspiráció, kimondva-kimondatlanul, megint csak Kodálytól jöhetett, és egyszerre késztetett népzene és műzene emlékeinek felfedezésére, azok segítségével pedig többszáz év zenetörténetének rekonstruálására. Eredményeit Szabolcsi A magyar zenetörténet kézikönyvében (1947) és A magyar zene évszázadai (1959, 1961) című gyűjteményes kötetekben, valamint egyéb tanulmányokban publikálta. Ez utóbbiak közül a válogatáskötetben olvashatók [15] legjelentősebbike – az említett Kodály- és Bartók-tanulmányok mellett – a „Liszt Ferenc estéje” (1955), amely az egyik legelső kísérlet a komponista kései stílusának interpretálására. A Szabolcsi rendes akadémiai tagsága kezdetét jelző Liszt-tanulmány egyúttal annak a ritka integrálóképességnek is példája, amellyel a szerző valamely zeneszerzői életműnek az európai zenetörténetben betöltött szerepét volt képes meghatározni. A népi-nemzeti zenénket tárgyaló írások többségében Szabolcsi a történelem során velünk kapcsolatba került népek emlékezetében fennmaradt dallamok, valamint saját népzenei emlékeink összevetése alapján állította össze egy-egy zeneileg egységesnek bizonyuló korszak mozaikképét. Egyik első nagylélegzetű tanulmánya e témában a jelen válogatásban is olvasható „Népvándorláskori elemek a magyar népzenében” (1934). [16] A magyar zenei múlt kutatása kezdettől összefonódott a zsidó zenéével is, amelynek programját Szabolcsi először „A zsidó zenetörténet problémái” című 1931-es esszéjében vetette papírra. [17]
Népzene és műzene kapcsolatának, a népzene ihlető szerepének vizsgálata magától értetődő volt egy Kodály-tanítvány esetében; Szabolcsi – Kodályhoz írott lipcsei levelei bizonyítják [18] – már disszertáció-témája kapcsán is foglalkozott ezzel a kérdéssel. A keleti és nyugati, népi és műzene egyidejű tanulmányozása, az óriási anyag áttekintésének kivételes képessége eredményeként született meg később Szabolcsi legátfogóbb munkája, zenetörténeti főműve, A melódia története (1950). A válogatáskötetben helyet kapott ennek három fejezete – „A zenei ékesítés európai körzetei”, „A zenei földrajz alapvonalai” és a „Makám-elv a népi és a művészi zenében” –, valamint néhány további, hasonló témájú tanulmány. [19] A melódia történetével azonos szellemben fogant, átfogó igényű munkák közül kiemelkedik az a három kései esszé, amely Wilheim kötetében is megtalálható: az 1964–65-re keltezhető „Aquileia gólyái (Vázlat a kultúrák pusztulásáról)”, „A zenei köznyelv problémái” című 1966-os tanulmány, valamint „Az egyidejűségről” című rövid írás 1970-ből.
Szabolcsi Bence szerteágazó, hatalmas életműve enciklopédikus tudásának hű lenyomata. Szellemi örököseinek tudhatják magukat mindazok, akik olvassák műveit. Válogatott tanulmányainak gyűjteménye, bár Szabolcsi emléke előtt tiszteleg, a mai nemzedékekért született, valóban hiánypótló munkaként. Köszönet érte a szerkesztőnek és a kiadónak.

[1] Kroó György: Szabolcsi Bence. I–II. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tudományos Közleményei, 5. Szerk.: Kárpáti János. Budapest: Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, 1994.
[2] Maróthy János: „Eine kurzgefasste Bibliographie der musikwissenschaftlichen Werke von Bence Szabolcsi.” Beiträge zur Musikwissenschaft II (1969).
[3] Berlász Melinda – Homolya István: „Szabolcsi Bence félévszázados munkássága.” Magyar Zenetörténeti Tanulmányok 2. Budapest: Zeneműkiadó, 1969, 7–42.
[4] Bónis Ferenc: „Szabolcsi Bence művei. Bibliográfiai kiegészítés.” Magyar Zenetörténeti Tanulmányok 5. Kecskemét: Kodály-Intézet, 1992.
[5] Kroó: i. m. II. kötet, 652–654.
[6] Kodály életművével a válogatás-kötet következő írásai foglalkoznak: „Kodály Zoltán hangszeres zenéje”, „Kodály és Európa”, „Kodály Zoltán dalai”, „Kodály Zoltán kórusmuzsikája”, „Kodállyal a régi Rózsadombon”, „Kodály Zoltán hatvan éve”, „Bartók és Kodály hangszeres beszéde”, „Kodály Zoltán magyar századai”, „A nagyszombati diák. Kodály Zoltán ifjúsága”, „Miért szép a Háry János?”, „Zene, illúzió és nosztalgia: Brahms, Mahler és Kodály”, „Emléksorok a Mesterről”, továbbá „A Második Magyar Zenei Hétről” és „A III. Magyar Zenei Hét után”.
[7] Lásd Kroó: i. m. II. kötet, 565–572.
[8] A válogatáskötetben Szabolcsi következő Mozart-tanulmányai olvashatók: „Olasz álarcok”, „Figaro házassága”, „Mozart (1756–1791)”, „Mozart és a népi színjáték”, „A színigazgató, a színpad és a közönség”, „Faust és Don Juan”, „Dallam-modellek Mozart és Beethoven műveiben”.
[9] „Haydn, a jövő zenésze: az utolsó menüettek”, „Egy Beethoven-dallam története”, „Az opera megjósolja a történelmet”.
[10] Többek között A kékszakállú herceg várát; vö.: Kroó: i. m. I. kötet, 208.
[11] A válogatás-kötetben a következők olvashatók: „Bartók Béla új kórusai”, „A hatvanéves Bartók Béla”, „Bartók és Kodály hangszeres beszéde”, „Ember és természet Bartók világában”, „Három találkozás”, „Bartók Béla: Cantata profana”, továbbá „A Második Magyar Zenei Hétről” és „A III. Magyar Zenei Hét után”.
[12] Szabolcsi Kodály- és Bartók-tanulmányai összegyűjtve a Bónis Ferenc szerkesztette életműkiadásban olvashatók: Kodályról és Bartókról. Budapest: Zeneműkiadó, 1987.
[13] Benedetti und Saracini. Beitrüge zur Geschichte der Monodie. Lipcse: 1923. Az I., általános rész Tallián Tibor fordításában magyarul is olvasható: Magyar Zene XIV/3 (1973. szept.) 233–257.
[14] A kötet további Monteverdi-írásai: „Claudio Monteverdi”, „A zene Rembrandtja”, továbbá „A zene történelmi hangváltásairól”.
[15] „Poldini-opera”, „A cigányzenétől a népzenéig”, „Erkel Ferenc Dózsa-operája”, „Néhány dal-hamisítványról”, „Liszt Ferenc, a zeneköltő”, továbbá részben a „Zene, táj, korszak”.
[16] A kötet további magyar népi-nemzeti zenei témájú írásai: „A keleti ugorok, mint elő-ázsiai kultúrhatás közvetítői a zenetörténetben”, „Osztyák és vogul dallamok”, „Adatok a közép-ázsiai dallamtípus elterjedéséhez”, „A magyar népzene nyomában, Kelet felé”, „Parasztzene – magyar zene”, „Régi kultúremlékek a magyar népzenében” „A kuruc világ dalairól”, „A kurucvilág dallamai”, „Tus és fogásnóta”, „Rácz Aladár és a rögtönzés művészete”.
[17] Ezt a tanulmányt, valamint Szabolcsi többi zsidó témájú írását Kroó György gyűjtötte össze és rendezte sajtó alá: Zsidó kultúra és zenetörténet. Budapest: Osiris Kiadó – MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1999.
[18] Vö. „Szabolcsi Bence lipcsei levelei Kodályhoz.” Bónis Ferenc közreadásában. Magyar Zenetörténeti Tanulmányok 5. Kecskemét: Kodály-Intézet, 1992. 244–304., továbbá Kroó: i. m. I. kötet, 153. skk.
[19] „A zene átváltozása: dallam táj, nemzedék”, „Forma és improvizáció a mű- és népzenében”, „Intonáció, népzene és nemzeti hagyomány”, „Népi zene, művészi zene, zenetörténet”.

Kaczmarczyk Adrienne