
Oldalszám: 564 oldal
Formátum: B/5, kötve
ISBN: 978-963-2791-99-9
Témakör: Zeneelmélet
Sorozat: Claves ad Musicam
Elfogyott
Már elkészülte pillanatában volt benne valami meghökkentő
Már elkészülte pillanatában volt benne valami meghökkentő.
A zenetudományi irodalom (s nyilván minden szaktudomány) reflexe, hogy bizonyos témákat tabunak tekint. Erről vagy amarról nem lehet írni, hiszen egyrészt mindent elmondtak már róla, másrészt pedig anélkül nem lehet megszólalni, hogy valaki át ne rágná magát a könyvtárnyi szakirodalmon (ami, természetesen, lehetetlen). S főleg, hogy az érvényes mondanivaló érdekében ne végezne alapkutatásokat, ne tenne filológiai természetű felfedezéseket vagy legalább megfigyeléseket, amelyek nélkül a munka értelme és értéke vész el a hozzáértők előtt. A Mozart irodalom persze ilyen terület: külön kaszt számára hozzáférhető, elzárt terrénum, amelyet bizony vértesek őriznek az avatatlanok elől. Meg is kapta a magáét mindenki; aki erre a területre merészkedett: míg Hildesheimer életrajzi remeklését - amely pedig egy jó évszázada megcsontosodott szemlélet fellazításának ígéretét hozta — egy szakma egésze lökte el magától, Fodor Géza könyvét csak az itthoni zenésznyilvánosság.Nyilvánvaló oka volt a Fodor Géza könyv csöndes elutasításának, méltányosabban szólva: elhallgatásának, hogy kívülről jött, a filozófia s az esztétika felől, ráadásul az akkoriban megbélyegzettnek számított Lukács iskola irányából. Tegyük hozzá persze, hogy a zenészszakmát a legkevésbé sem érdekelte a politikai állásfoglalás ilyen vagy amolyan volta; lukácsizmus, marxizmus egyaránt valami zenei dilettantizmust sejtetett, valami nem igazán komolyan vehetőt, ami valami másról szól, mint amiről egy zene tárgyú munkának szólnia kellene. Ideologikus megalapozottság és zenei megalapozatlanság: gyanús elegy, ami fenntartásokra, késztet, sőt akár felment a vaskos kötet elolvasásának munkája alól. Legyünk persze méltányosak: a tapasztalat azt is mutatta, hogy olykor nem is ártott komolyan venni ezeket a fenntartásokat, hiszen mai szemmel már olvashatatlannak bizonyulnak egykor sokat forgatott alapvetésnek számító munkák, s nem is csak azok, amelyekben látványosan billent meg a korhoz kötött elvi háttér s a szakmai bizonyítóanyag akár patikamérlegen kimért egyensúlya.
Kétségtelenül nehezítette a mű befogadását, hogy megértéséhez nem csupán zenei iskolázottság kellett, hanem filozófiai műveltség és irodalmi olvasottság is (ne feledjük, a mű az olvasásról való módszeres leszokás és leszoktatás korának kezdetén jelent meg először); anakronisztikus kívánalmakat is támasztott azzal; hogy már az alkonyat közeledtén egy pillanatra mintha megállította volna még a polgári műveltség napját, hogy annak fényénél vegyen talán utoljára szemügyre egykor természetesnek tűnő tényeket és tárgyakat. Ugyanakkor van e könyvnek történeti meghatározottsága is, mert aligha függetleníthető attól a filozófiai reneszánsztól, ami a hatvanas hetvenes évek fordulójának magyar szcénáját jellemezte; összetevőiről az új kiadás előszava és a kötetzáró, húsz évvel későbbi tanulmány híven be is számol - hiszen ki kellett mondani, hogy mit is köszönhet az ifjúkori Marx írásoknak, a korai Lukács felfedezésének s a Márkus György által kidolgozott képviselt marxi antropológiának. Sok mindent megmagyaráz, érthetővé követhetővé tesz, ha valaki együtt olvassa e tanulmány eredeti formáját a korszak meghatározó hazai filozófiai esztétikai műveivel, fölismer gondolati rá rímeléseket a kor hívószavaira, melyek persze jól meggondolt kategóriák is voltak egyben, s koherens rendszerbe illeszkedtek — elavult és kiürült, lealacsonyított és alantassá vált gondolatok és használhatatlanná züllesztett szavak ellenében.
Mindenesetre szellemében meglepő volt ez a mű a zenetudományi irodalom olvasói számára. S kinek kinek tetszhetett, akár imponálhatott is a merészség, amellyel Fodor Géza belevágott az akkor már konszenzussá éretten lehetetlennek minősített feladatba: könyvet írni Mozartról, s ráadásul mester operáiról, amelyekről már mindent elmondtak. S azzal, hogy ezt a feladatot évek munkájával végigvitte, nyilvánvalóvá tette, hogy korántsem mondtak el mindent, vagy éppen így, ebbe a rendbe illeszkedve - egyáltalán: bármilyen átgondolt, koherens rendbe illesztve - alig valamit.
(…és személyesen…)
A könyvekhez, művekhez kétféle viszony lehetséges. Ha valaki szakmaként foglalkozik velük, mindenképpen objektív ez a viszony, hiszen e foglalatoskodás nagy része munka, amikor is meg kell őrizni egyfajta távolságot, s mondhatni, valamiféle kíméletlenséget is a tárggyal s persze önmagunkkal szemben is; nem szabad, hogy megingassa biztos ítéletünket a személyes ízlés, netán elfogultság, s elnézők legyünk a fölismert gyarlóságok, elnagyoltságok, kisebb nagyobb megúszások, elkenések, a jól megfontolt elfedések iránt. Ezt az objektivitást szinte az életösztön kényszeríti ki belőlünk, hiszen a könyvekkel való további munka része a megalapozott kritika, pontos fölmérése hasznosnak s haszontalannak, számbavétele hibának s termékeny, továbbgondolható félreértésnek. Használjuk tehát a művet, újrahasznosítjuk a benne foglaltakat, nem csupán a magunk személyes épülésére, hanem további munkák alapjául, önzőn kiemelve belőle azt, ami egy további lépéshez szükséges, és odahagyva azt, amit a közvetlen cél eléréséhez alkalmatlannak gondolunk.
Van azonban egy sokkal személyesebb, jószerivel elemezhetetlenül szubjektív viszonyunk is bizonyos művekhez. Amikor elvégezzük bár az élve boncolást, használjuk is a megfelelő preparátumokat - nevezzük őket ötleteknek, érveknek, indíttatásoknak, tanulságoknak -, s ha tudjuk is józan ésszel az esetleges megoldatlanságokat, s értjük mások netán jogos indulatait is, mégis a mű annyira hozzánk nőtt, hogy elmondhatjuk: viszonyunkat hozzá az határozza meg, hogy szeretjük az illető műalkotást, elméleti munkát, - ha elvakultan nem is, de fenntartások nélkül.
Így vagyok én Fodor Géza: könyvével.
Hogy is lehetnék másként, ha idestova harminc valahány éve tudok róla, előbb hallottam készültéről, mintsem szerzőjét megismertem volna; s magát a könyvet is immár harminc éve ismerem. Sőt, emlékszem a szobára, amelynek papír s könyvoszlopokkal csinosan megpakolt asztalán készült, a forrásmunkák jelzőcédulákkal spékelt köteteire, az első kézirat fogalmazvány írólapjaira (amelyeket borítékban lehetett s lehet kapni, az általános iskolások írás tanításának céljaira), majd a valódi kézirat spirálfüzeteire, a hártyapapíros gépirat példányra, amelyben először olvastam, s persze az első kiadásra, a Zene és dráma vaskos kötetére a Magvető Elvek és utak sorozatában. Hogyan is lehetne más, mint szubjektív a viszony, hiszen ezekben a most rejtjelként is használt filológiai egységekben, hamu alatt parázs, nem csak egy fontos - akkor és most sokunk számára fontos - írásmű alkotástörténete rejlik, hanem ott van valami visszavonhatatlanul elmúlt, ott van az ifjúság. S hogy ne saját gyarló szavainkkal próbáljuk elmondani ezt a könnyen szentimentálisba hajló érzést, idézzük Carl Maria von Webert, akit hasonló összefüggésben Fodor Géza is idéz. Persze hol másutt, mint Szöktetés a szerájból elemzése végén: nos, az ő könyvében én is azt vélem megpillantani, amit boldog (esetleg ma már halovány kérdőjellel is kiegészítve: boldog?) ifjúságunk évei jelentenek számunkra, melynek virágzó idejét soha többé nem tudjuk ugyanúgy visszaidézni, s fogyatékosságaikon túljutva valami visszahozhatatlan báj is elillan.
Akik akkoriban olvasták e könyvet, s okultak belőle, aligha függetleníthetik magukat a hajdani olvasat élményétől és emlékétől. Nem volt szokás - akkortájt sem, persze most sem - így beszélni operai hősökről, operákról, mint dramaturgiájuk egészét tekintve végiggondolt s minden ízükben szervességre törekvő alkotásokról, a zeneművekben megfogalmazódó világnézetről és így tovább. S a zenetudós szakma számára abban is volt valami kihívó, hogy a műveket ennyire korukba ágyazottan, más művekkel és szellemi áramlatokkal való kölcsönhatásukban s szimbiózisukban vizsgálta valaki. Leírásai alapján valóban, megelevenedtek ezek az alkotások, nem csupán attól, hogy feltárult az olvasó hallgató számára belső rendjük, hanem elsősorban attól, hogy megrajzolódott mögéjük köréjük keletkezésük idejének szellemi tablója, s természetesen a huszadik század hatvanas hetvenes évei fordulójának intellektuális klímája is.
Közben pedig elmúlt harminc év. Nem vállalkozom arra, hogy leírjam, minősítsem, értelmezzem az elmúlt időt - történt, ami történt, nyomot hagyva mindannyiunkon, életünkön, gondolkodásunkon.
S most itt van a kezünkben Fodor Géza könyvének új kiadása, végre valóban kötetcímmé emelve a hajdani munka legfőbb tanulmányát: A Mozart opera világképe. Ugyanaz s mégsem ugyanaz; hiszen már a főszövegből is elhagyott hatalmas, elavultnak minősített (tenném hozzá: akkor, nekem, persze revelatív tanulságokat hozó) fejezeteket (és a könyvből kihagyott két, már akkor sem odatartozó tanulmányt). Hozzátett viszont két fontos írást, paralipomenaként, 1988 ból s 1992 ből (látjuk: a könyv megírásához képest két évtizeddel későbbről, a mából visszanézve viszont a legfrissebb szöveg is már tízesztendős.) Szokatlan gesztusként, mintegy reflektálva a saját korábbi gondolatokra, részben elutasítva, részben megerősítve azokat; s persze némi büszkeséggel is talán, mármint, hogy parafrazeálva e legkésőbbi tanulmány címét: nem érdemes visszavonni a Mozart operákról szóló tanulmányt.
Mert szerzőjének szíve joga persze azt mondani, hogy munkáját voltaképpen nem átdolgozni kellene, hanem újraírni, hogy - némileg csúsztatva most az idézettel - gondolati apparátusában, mármint akcidentális gondolataiban, valamint stílusában, hangjában, érzületében atmoszférájában van valami retrospektív, vállaltan megkésett és anakronisztikus. Ám a figyelmes olvasó számára mit sem veszített aktualitásárból - lehet, hogy nem kis mértékben e retrospektív voltának, megkésettségének és anakronizmusának köszönhetően. Ezt a jelenkori olvasatot én persze nem tudom produkálni - ez a könyv számomra, s mondhatni: generációm számára nem újdonság.
Annál inkább újfent meglepetés. Egyrészt, mert - nem várt módon, élénken fel s megidézi első olvasásának korát, másrészt, mert újra emlékezetünkbe hozza sok hallatlanul pontos megfogalmazását, megfigyelését, amit - hajh, harminc év alatt - csak elfelejtettünk. De a legfontosabb mégis az, hogy az ember felismeri: mennyi gondolata, elemzése vált saját gondolkodásának integráns, kimetszhetetlen részévé; anélkül, hogy tudatában lett volna forrásának. S persze igaz ez módszertanilag is: ahogyan Fodor Géza elemzi ebben a könyvben a Mozart hősök zenedramaturgiai jellemzését, zenei szempontból továbbra is revelatív. Soha senki nem mondta ki korábban, s főleg nem demonstrálta ilyen bőséges bizonyító anyagon, hogy ezekben a művekben egy zenei frázis minden rezdülésének, apró momentumának a közvetlen zeneszerzés technikai jelentőségen túl valóban csak abban a pillanatban érvényes jelentése is van. Hogy a legjelentéktelenebbnek tetsző megoldást is értelmeznünk kell, legalábbis megpróbálnunk megérteni - hiszen ha ott van is mögötte a konvenció, a köznyelv s a kor számára konszenzust jelentő intonáció, a jelenségre magyarázatot nem ád, hiszen az akcidencia mindig csakis ott és csakis akkor értelmes akcidencia.
Ez az elemző módszer nem nélkülözi persze a történeti beágyazottságot. Kárhoztathatóan vagy sem, mindenképpen a zenei elemzés perifériáján természetesen -mármint a kanonizált zenetudományi mainstreamhez képesti periférián. Mert társait azok közt keressük s találjuk, akiket ilyen vagy amolyan megfontolásokból vagy kivet magából; vagy szelíd elnézéssel szemlél a szakma, anélkül azonban, hogy a műveikből leszűrhető tanulságokat próbálná megfogalmazni magának. S ha már nagyon szubjektíven kezdtem, hadd fejezzem is be egy nagyon személyes megjegyzéssel. A Fodor Géza könyvében képviselt zenei szemlélet, s nemcsak a zenéről való gondolkodáshoz, hanem magához a zenéhez való viszony lényegét tekintve ugyanaz, mint amit a mi generációnk számára meghatározó személyiségek képviseltek. Hogy a régi kiadás egy Lukácstól való mottójának szavával éljek: minden végig elmenéskülönböző ugyan; de valami ilyesmit láthattunk s láthatunk abban, ahogyan egykoron Simon Albert, Lendvai Ernő, vagy ma Dobszay László a zenéről ír és beszél: A Mozart opera világképe szellemi térképére odarajzolja a filozófiai és eszmetörténeti vonulatokat az illető szaktudomány - harminc év után azonban méltányos végre kijelölni s ábrázolni a gyakorlati zenetudomány háromszögelési pontjait is.
Wilheim András
Kapcsolódó recenziók
- Kortársunk, Mozart (Koltai Tamás, Muzsika.net, 2003. március)
- A Mozart-opera világképe (, Könyvtári katalógus, )
- Gondolkodni jó (Bakcsi György, Élet és Tudomány – 2002. december 13., )
- Már elkészülte pillanatában volt benne valami meghökkentő (Wilheim András, Élet és Irodalom 2003. január, )
- A Mozart-opera világképe (Máté András, BUKSZ — 2003. nyár, )
- A Mozart-opera világképe (Iszlai Zoltán, Könyvhét 2003/2.szám, )
- A Mozart-operák (zsd, Fidelio, )