Bodó Mihály: A festészet mint nyelvjáték

Cimabuétől Caravaggióig

című könyvében. Bodó Mihály mérnök, aki Barcelonában festészetet és szobrászatot tanult, azaz Orosz Istvánhoz hasonlóan egy képzőművész ír elméleti munkát, amely mindig külön izgalmat jelent. Az előző két könyvhöz hasonlóan a téma döntően itt is a reneszánsz. Valamint a szerzőt mint alkotó művészt itt is a perspektíva, az arányszerkesztés, a konstrukció izgatja. Ám míg Oroszt a mélyebb értelmezés és a titok vonzza, Bodó inkább a technikai oldal felé fordul. Nem csoda: mérnökember. Kiemelten érdekli a szerkesztés, a fény, az árnyékolás technikája. Ezek illusztrálására a festményekről mértani pontos ábrázolásokat, digitális elemzéseket kapunk.

A kiinduló állítása érdekes, de egyben vitára késztet. Bodó Wittgensteinre hivatkozva állítja, hogy ha valaki „öt piros alma” üzenetet kap, akkor az illető az írás elolvasása után nem számol el ötig, nem keresi ki a színtáblázaton a pirost, nem kutatja a növényhatározóban az almát. A kommunikáció egy sajátos nyelvjátékon keresztül megy végbe. Bodó – per analogiam – kijelenti, hogy a „festészetet a továbbiakban úgy tekintjük, mintha a wittgensteini nyelvjátékhoz tartozna”. Ez akár rendben is lenne. Ám ha a festmény egy komplex üzenet, az öthöz, a piroshoz és az almához hasonlóan a színek, tónusok, kontúrok vagy éppen az árnyékok sem szorulnak önmagukban elemzésre, illetve ezek összessége nem mondja meg, hogy mi a kép. Ugyanakkor pontos és gazdag tényanyagot kapunk az árnyékolástechnika fejlődéséről, a terek értelmezéséről, amivel kapcsolatban számos érdekes megállapítást találunk. Ilyen például GiottoSzent Ferenc megjelenése az arles-i kápolnában. Bodó megszerkesztve a virtuális teret egyrészt kimutatja a fénynek azt a különös irányát, ami a képet domborműszerűvé teszi, másrészt rámutat, hogy a központi alak lába nem éri/érheti el a talpazatot, hanem felette lebeg. Bár ezt a képen közvetlenül nem látjuk. Részletesen foglalkozik a perspektíva és az árnyékolás összefüggéseivel, amire a reneszánsz megannyi remekbe szabott példát szolgáltat. Legyen szó Masaccio Szentháromság freskójáról, amelynek digitálisan átszínezett változatáról (az eredeti színeinek többségét elvesztette) von le a fény/árnyék hatását illetően érdekes következtetéseket. De ugyanilyen kiemelt szerepet kap a szín vagy éppen asfumato (füstös, kontúrok nélküli ábrázolás) technika. Ennek egyik legismertebb példája a Mona Lisa. (Állítólag Leonardo két évet csak a száj körül dolgozott, ott egymáson több réteg is felfedezhető.)

Bodó tehát igen gazdag anyaggal dolgozik. Akit érdekelnek a festészet technikai kérdései, az sok hasznos információt talál ebben a könyvben. Azonban talán jobban kifejezné a könyv tartalmát, ha a „festészet mint nyelvjáték” helyett a „festészet mint fényjáték vagy árnyjáték” címet kapta volna. A könyvben található technikai elemzések, mérnöki leírások, részletelemzések inkább a simmeli értelemben vett analitikus értelmezés irányába hatnak, és a művészet mint élmény (Erlebnis) háttérbe szorul. Ami persze nem baj, hiszen ennek a könyvnek nem is ez a célja.

(Typotex Kiadó, Budapest, 2013. 196 oldal, 3600 Ft)