A mérnök és filozófus diplomával rendelkező, Barcelonában szobrászati és festészeti tanulmányokat folytató polihisztor szerző egy meglepően kézenfekvő megoldást kínál a festmények megközelítéséhez, amely egyben rávilágít arra is, hogy mi az oka az általános vizuális analfabetizmusnak. A festmények értelmezése során ugyanis általában narratív sémákat igyekszünk felfejteni, ahelyett, hogy a festményre, a foltok, vonalak, színezések mátrixára fókuszálnánk figyelmünket. Ezeket at absztrakt (ahogy Bodó szemléletesen megfogalmazza) „Lego játék elemeket” egyébként mi is azonnal felfedezzük, ha bármilyen reneszánsz művész alkotásának reprodukcióját a feje tetejére állítjuk. A szerző a wittgensteini nyelvjáték-elméletet használja fel a „festészetjáték” történetének leírására: hiszen a művészek és a korabeli közönség is ezen festészetnyelvi megoldások típusai és újítása felől értelmezte elsősorban a műveket.

Első pillantásra akár túlságosan elméletinek tűnnek az olyan fejezetcímek, mint a „párhuzamos árnyékolások a lokális és mikroszerkezetekben”, „unione-zónák” vagy „chiaroscurós makroszerkezetek”, ennek ellenére a könyv befogadóbarát és olvasmányos. Bodó többek közt amellett érvel meggyőzően, hogy mi volt Leonardo valódi jelentősége, forradalmi újításai miként éltek tovább Raffaello, Tiziano, Tintoretto és Caravaggio művészetében. Megtudhatjuk, hogy milyen „hibák”, ellentmondásos festői megoldások fedezhetőek fel Hugo van der Goes festményein, hogy a tönkrement foltrendszerek ellenére miként rekonstruálhatóak Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájának tényleges és ábrázolt fényviszonyai, vagy hogy mi a caravaggiói naturalizmus lényege. Arra is rádöbbenhetünk, miért a reneszánsz az alfája és ómegája a filmezésnek és a fényképezésnek. Meg arra, hogy a képnézés tanulható.