Nem vé­let­len, hogy nem csak író­kat ne­ve­zünk meg, ami­kor Harmsz szel­lemi ro­ko­nait vesszük számba: Harmsz maga is rend­kí­vül sok­ol­dalú mű­vész volt, a leg­kü­lön­bözőbb mű­fa­jok­ban al­ko­tott, a fik­ciós próza és a ver­sek mel­lett je­lentő­sek drá­mai mű­vei, fi­lo­zó­fiai, po­é­ti­kai, ma­te­ma­ti­kai, ze­nei ér­te­ke­zé­sei, ön­élet­rajzi írá­sai, va­la­mint kü­lön ku­ta­tás tár­gyát ké­pe­zik raj­zai, sa­já­tos pik­to­gra­fi­kus al­ko­tá­sai is. Ezek­ből, va­la­mint a szerzőről ké­szült raj­zok­ból, fo­tók­ból is iz­gal­mas vá­lo­ga­tás ta­lál­ható a könyv­ben (gyer­mek­iro­dalmi mun­kás­sá­gát nem mu­tatja be a kö­tet, hi­szen ma­gya­rul már je­lent meg ilyen jel­legű ki­ad­vány, a Negy­ven­négy pici pinty Rab Zsu­zsa fordításában).

A vá­lo­ga­tás ér­deme, hogy a vál­to­za­tos for­májú és te­ma­ti­kájú szép­iro­dalmi szö­ve­ge­ket együtt sze­re­pel­teti Harmsz fi­lo­zó­fiai írá­sa­i­val, le­hető­sé­get te­remtve a ma­gyar ol­va­só­nak, hogy maga fe­dezze fel az össze­füg­gé­se­ket az írói gya­kor­lat és poétikai-elméleti-bölcseleti mun­kás­ság kö­zött, to­vábbi ku­ta­tásra ösz­tö­nözve az orosz avant­gárd ha­gyo­má­nyá­ból ki­fejlődő, azt meg­újító harm­szi ab­szurd mé­lyebb meg­is­me­ré­sé­nek érdekében.

A róla ké­szült ké­pek ta­nú­sága sze­rint Harmsz osz­totta azt az avant­gárd esz­té­ti­kai kon­cep­ciót és gya­kor­la­tot, amely a mű­vé­szet és az élet kö­zötti ha­tá­rok le­rom­bo­lá­sára irá­nyult. A mű­vész alakja, arca, élet­ese­mé­nyei szin­tén a konst­ruk­ció tár­gyát ké­pez­ték. A Ty­po­text ki­ad­vá­nyá­nak fedő­lap­ján is vissza­kö­szön­nek a Harmsz véd­je­gyé­nek szá­mító, az ál­tala annyira cso­dált Sher­lock Hol­mest idéző ele­mek: a sa­já­tos, sim­lé­de­res fej­fedő és az el­ma­rad­ha­tat­lan pipa. Maga az írói ál­név is (a szerző igazi neve Ju­va­csov) komp­lex szó­já­ték vol­ta­kép­pen. Fel­idézi Hol­mes ne­vé­nek hang­zá­sát, de utal­hat az an­gol charms (’kel­le­mes­sé­gek, bű­bá­jok, von­zerők’) ésharms (’ká­rok, ár­tal­mak, sé­rel­mek, ba­jok’) ha­sonló hang­zású, de egy­más­sal el­len­té­tes je­len­téstű sza­vakra is. A Harmsz név ily mó­don maga is sű­rí­tett szö­veg­mor­zsa és mű­vé­szeti jel: ön­maga ki­nyil­vá­ní­tá­sá­nak, af­fir­má­lá­sá­nak és meg­sem­mi­sí­té­sé­nek, vissza­vo­ná­sá­nak egy­idejű gesz­tusa is.

Harmsz mi­ni­ma­lista pró­zá­já­ban to­vább­ha­gyo­má­nyo­zó­dik az avant­gárd szö­veg­kép­zés per­for­ma­ti­vi­tása, és nem pusz­tán a drá­mai je­le­ne­te­zés ked­ve­lése mi­att. A kö­tet írá­sa­i­nak ta­nú­sága sze­rint bár­mi­lyen szép­iro­dalmi mű­faj­ban al­kot is, szö­ve­gei sa­já­tos belső fe­szült­ségre tesz­nek szert az­ál­tal, hogy a szerző egy­szerre imi­tálja és rom­bolja le a be­vett szö­veg­képző el­já­rá­so­kat, egy­szerre idézi fel és egy­szer­s­mind üre­síti is ki az egyes mű­for­mák kli­séit. Ez a tech­nika al­kal­mas a hu­mo­ros ha­tás fel­kel­té­sére (ko­rai mű­vei, és kü­lö­nö­sen a drá­mai je­le­ne­tek szá­momra a Mon­thy Py­thon Re­pülő Cir­ku­sza nevű an­gol for­má­ció ab­szurd hu­mo­rát idé­zik, ter­mé­sze­te­sen a vele kap­cso­lat­ban az elő­szó­ban is pár­hu­zam­ként em­le­ge­tett Ör­ké­nyé mel­lett), és ez­zel együtt a meg­me­re­ve­dett gon­dol­ko­dás­for­mák le­lep­le­zé­sére is. Harm­sszal kap­cso­lat­ban az ab­szurd mel­lett a ne­ga­tív mű­vé­szet és az an­ti­tör­té­net ter­mi­nu­sok is meg­je­len­nek a re­cep­ci­ó­ban, an­nak jel­zé­sére, hogy nem pusz­tán a non­szensz, az ér­tel­met­len­ség író­ja­ként tart­hat­juk őt szá­mon, ha­nem a me­ta­tör­té­net elő­fu­tá­rát is tisz­tel­het­jük benne (Neil Car­rick). A Harmsz-féle rö­vid­tör­té­net az­zal is szem­be­sít ben­nün­ket, hogy ol­va­sás köz­ben mennyire ki va­gyunk éhezve az ak­ci­óra, a cse­lek­mény elő­re­ha­la­dá­sára, és mennyire haj­la­mo­sak va­gyunk azo­no­sí­tani a nar­rá­ciót az élet­tel, il­letve az élet le­het­sé­ges fej­le­mé­nye­i­vel. El­be­szé­lés­módja fel­veti a ren­de­zett­ség, a szám, az idő, az iden­ti­tás, a vé­let­len és a vég­te­len esz­mé­i­nek prob­lé­máit – nem meg­lepő te­hát, hogy épp ezek a kér­dé­sek áll­nak a je­len vá­lo­ga­tás el­mé­leti írá­sa­i­nak fó­ku­szá­ban is.

Jó né­hány fik­tív szö­veg ese­té­ben akár re­a­liz­mus­ról is be­szél­het­nénk. He­té­nyi Zsu­zsa be­ve­zető­jé­ben Na­bo­kov Gogol-esszéjét idézi e je­len­ség­gel kap­cso­lat­ban: „nem he­lyez­hető ab­szurd szi­tu­á­ci­óba az em­ber, aki egy ab­szurd vi­lág­ban él”. Egy ab­szurd, ir­ra­ci­o­ná­lis el­vek sze­rint mű­ködő vi­lág­ban egy ab­szurd, a li­ne­á­ris idő­ren­det és a ka­u­zá­lis sza­bály­szerű­sé­ge­ket fel­rúgó nar­rá­ció ép­pen hogy re­á­lis­nak hat. A Harm­sz­ról szóló ér­tel­me­zé­sek­ben is meg­je­le­nik ez a kettős­ség: na­gyon jól le­het ugyanis ma­gya­rázni mű­veit a sztá­lini ter­ror ab­szur­di­tá­sá­val és Harmsz el­ké­pesztően ke­gyet­len sor­sá­val, ret­te­ne­tes testi-lelki szen­ve­dé­se­i­vel. Ha a nap­lót ol­vas­suk, az 1937. és 1938. évi be­jegy­zé­sek ál­landó té­mája a pénz­hi­ány, a szinte fo­lya­ma­tos éhe­zés, a be­teg­ség, és az al­ko­tói vál­ság. Ezek­ben az évek­ben Harm­szot po­li­ti­kai okok­ból el­til­tot­ták a pub­li­ká­lás­tól, még gye­rek­ver­se­ket sem kö­zöl­he­tett. A nap­ló­ban gyak­ran fo­gal­maz úgy, hogy na­gyon mélyre esett, olyan mélyre, hogy félő, on­nan már nincs többé föl­emel­ke­dés. Eze­ket az éve­ket már úgy élte meg, hogy el­kezdő­dött a meg­sem­mi­sí­tése, el­jöt­tek a ha­lál nap­jai. Nem ne­héz pár­hu­za­mot vonni a sze­mé­lyes élet­ese­mé­nyek, a ba­rá­tait, al­ko­tó­tár­sait is sú­lyo­san érintő re­pressziók ha­tása és pél­dául az Esetek-ciklus mik­ro­pró­zá­i­nak elesés-zuhanás-eltűnés mo­tí­vu­mai kö­zött. Az em­ber tör­té­nete ön­nön zu­ha­ná­sá­nak tör­té­ne­tévé vá­lik ezek­ben a pró­zák­ban, me­lyek jó­for­mán ad­dig tar­ta­nak csak, amíg a test né­hány eme­let­nyi sza­bad­esés után a földbe csa­pó­dik. Harmsz mi­ni­ma­liz­musa ki­mon­dot­tan ra­di­ká­lis gesz­tus­nak szá­mí­tott a maga ko­rá­ban, a bő­be­szédű­sé­get a kö­zép­szerű­ség me­leg­ágyá­nak te­kin­tette. Ugyan­ak­kor nap­lója ta­nú­sága sze­rint tu­da­tá­ban volt az ily mó­don lét­re­ho­zott tisz­ta­ság koc­ká­za­tá­val is: mint írta, a tisz­ta­ság nem vál­hat pusztasággá.

Vagyis Harmsz gon­dol­ko­dá­sát nem va­la­mi­fajta esz­té­ti­kai vagy po­li­ti­kai ni­hi­liz­mus ha­tá­rozta meg. Fi­lo­zó­fiai esszéit ol­vasva az a be­nyo­má­sunk, hogy ku­ta­tá­sai egy­be­vág­nak a nagy eg­zisz­ten­cia­lis­tá­ké­i­val, amennyi­ben egyik fő tö­rek­vése a semmi mint olyan meg­ér­té­sére irá­nyult. A szám­tani nul­lá­val kap­cso­lat­ban írja: „Amit sem­mi­nek ne­vez­tünk, még­is­csak rejt ma­gá­ban még va­la­mit, a sem­mi­hez ké­pest egy új va­la­mit. Két semmi van itt? Két semmi, ame­lyek egy­más­nak el­lent­mon­da­nak? Ak­kor az egyik semmi egy va­lami. Ak­kor a va­lami, amely se­hol nem kezdő­dik és se­hol nem végző­dik, az egy va­lami, amely tar­tal­maz egy sem­mit.” (A vég­te­len, igen, ez a vá­lasz) Ez a „va­lami, amely tar­tal­maz egy sem­mit” tö­ké­le­tes le­írása le­hetne az Ese­tek alo­gi­kus pró­zai struk­tú­rá­i­nak is, ahol a sze­man­ti­kai je­len­tés és en­nek a je­len­tés­nek a sem­mis volta ab­szo­lút egy­sé­get alkot.

A kö­tet­nek eb­ben az utolsó A vég­te­len című, fi­lo­zó­fiai cik­ke­ket, ér­te­ke­zé­se­ket tar­tal­mazó cik­lu­sába so­ro­ló­dott egy kü­lö­nös, for­ma­i­lag in­kább fik­ciós pró­zá­nak tűnő rö­vid­tör­té­net is, amely eb­ben az el­mé­leti jel­legű kon­tex­tus­ban böl­cse­leti pél­dá­zat­ként hat. Az Ar­ról, hogy hír­nö­kök lá­to­gat­tak meg című mik­ro­tör­té­net sze­replői fi­lo­zó­fiai prob­lé­mák: az ok-okozat, az idő numerikus-elvont és fluid-anyagi kép­ze­té­nek vi­szo­nya, va­la­mint az in­for­má­ció, a je­len­tés mi­ben­léte ké­pe­zik az el­be­szé­lés kro­no­to­po­szait. Az órá­ban va­lami kat­tan, a nap­tár lap­jait meg­le­beg­teti a hu­zat: va­lami tör­tént az idő­ben, de nem tud­juk (az Én-elbeszélő nem tudja), hogy ezek a je­len­sé­gek mi­lyen jövő­beli je­len­ség­nek szol­gál­nak majd okul. A hu­zat azon­ban csak az­után le­beg­teti meg a nap­tár lap­jait, hogy az el­be­szélő arra gon­dol: hu­zat van a szo­bá­ban. Ez eset­ben a hu­zat oka a hu­zatra való gon­do­lás lesz, min­den­féle érzéki-tapasztalati ok nél­kül. Ez az az ijesztő moz­za­nat, azaz a va­ló­ság gon­do­lati konst­ruk­ci­ója, e konst­ruk­ció le­hető­sége, amitől az el­be­szélő majd­nem el­ve­szíti az esz­mé­le­tét, és vi­zet sze­retne inni, de nem ta­lál se­hol vi­zet. Ez­után az a kény­szer­kép­zete tá­mad, hogy ha meg­inná a (nem lé­tező) vi­zet, ak­kor meg­inna egy hír­nö­köt is, ám ezt a gon­do­la­tot el­hes­se­geti az­zal, hogy a hír­nök nem fo­lyé­kony, nem le­het meg­inni. De az is vé­gig­fut a fe­jé­ben, hogy ha nem tudta meg­kü­lön­böz­tetni a hír­nö­köt a víztől ko­ráb­ban, ak­kor a hír­nök a vízre ha­son­lít. Ám vi­zet (és hír­nö­köt) to­vábbra sem ta­lál. Az idő az óra szám­lap­ján az el­be­szé­lés kez­de­tén és vé­gén is ugyanaz: há­rom­ne­gyed né­gyet mu­tat­nak a mu­ta­tók. Az az ese­mény­sor, amit az el­be­szélő leír, nem lé­te­zik, mert nem lé­te­zik egy­sé­ges, egy­nemű és foly­to­nos idő, ahogy ezt a Lé­te­zésről, térről és időrőlcímű szö­veg­ben ki­fejti. Ezért nem ta­lál vi­zet, és ezért nem tudja meg­ra­gadni, tet­ten érni a pil­la­na­tot, ahon­nan a hír­nö­kö­ket várja. És az ese­mény­sor, amit leír, mégis lé­te­zik, mert de­monst­rálja az ab­szo­lút idő ha­sa­dá­sát, tö­re­de­zett­sé­gét a va­lós­nak gon­dolt ta­pasz­ta­lat­ban és a foly­to­nos­ság meg­ra­ga­dá­sá­nak le­he­tet­len­sé­gét. A „há­rom­ne­gyed négy”, azaz a min­den­kori je­len pil­la­nat az el­be­szé­lés­ben is­mét egy „olyan va­lami, amely tar­tal­maz egy semmit”.

A harm­szi el­be­szé­lés ab­szur­di­tása en­nek fé­nyé­ben az einsteini-bergsoni téridő-felfogás to­vább­gon­do­lá­sá­nak kö­vet­kez­mé­nye in­kább, mint a sztá­lini ter­roré, il­letve a szö­ve­gek­ben a ha­lál­kö­zeli ál­la­pot, a re­mény­vesz­tett­ség, az ál­landó ret­te­gés min­den­napi ta­pasz­ta­lata in­ter­fe­rál az ab­szo­lút lét tit­kait ku­tató zse­ni­á­lis elme meg­szál­lott­sá­gá­val, ra­di­ká­lis igaz­mon­dá­sá­val, amennyi­ben az esz­té­ti­kai ön­fel­szá­mo­lás ha­tá­ráig igyek­szik el­ke­rülni, hogy ha­mis va­ló­sá­go­kat kre­ál­jon, és ku­ta­tá­sai so­rán el­jut a ke­reszt ab­szo­lút szim­bó­lu­máig, ahol a rész egy­be­esik az egésszel, a ha­lál pil­la­nata pe­dig a hal­ha­tat­lan­ság­gal vá­lik azonossá.

Аннотация

„Так начинается голод” – Выход в свет собрания избранных прозаических произведений Даниила Хармса на венгерском языке под заглавием Ese­tek (Случаи) считается очень важным событием в венгерской литературной жизни. Несмотря на то, что Хармс был одним из самых значительных представителей русского авангарда советской эпохи, и теперь его имя упоминается среди имён таких крупных художников XX-ого века, как, например, Кафка, Бекет, Арто, Малевич или Хлебников, его сверхкраткие рассказы, которые часто сопоставляются с рассказами-минутками венгерского прозаика и драматурга Иштвана Эркеня (Ist­ván Ör­kény), публиковались до сих пор только в литературных журналах и в антологиях в Венгрии.

Особенной ценностью венгерского издания является то, что составитель и переводчица, Жужа Хетени выбирала тексты не только из многогранного и разнообразного литературного наследия Хармса, но и из его философских сочинений. Теперь у венгерских читателей имеется возможность лучше понять теоретические основы абсурдной прозы Хармса, и обнаружить тесные связи между специальным хармским хронотопом и теориями пространства-времени современников-мыслителей Хармса, прежде всего Бергсона и Эйнштейна.

Sum­mary

„This is how the hun­ger be­gins” – The Hun­ga­rian edi­tion of Da­niil Kharms’s se­lec­ted works en­tit­led Ese­tek (In­ci­dents ) is a huge li­ter­ary event in Hun­gary. Des­pite the fact that Kharms was one of the most im­por­tant re­pre­sen­ta­ti­ves of the Rus­sian avant-garde in the So­viet era, and now his name is men­ti­o­ned among the grea­test ar­tists of the 20th cen­tury such as Kafka, Bec­kett, Art­aud, Ma­le­vich or Khleb­ni­kov, his short stories, fre­qu­ently com­pa­red to Ist­ván Örkény’s One Mi­nute Stories, have only been pub­lis­hed in li­te­ray pe­ri­o­di­cals and ant­ho­lo­gies in Hungary.

The main va­lue of the Hun­ga­rian edi­tion is that the edi­tor and trans­la­tor, Zsu­zsa He­té­nyi se­lec­ted works not only from the great va­ri­ety of Kharms’s li­ter­ary he­ri­tage, but also from his phi­lo­sop­hi­cal wri­tings. Now, Hun­ga­rian re­a­ders have the op­por­tu­nity to un­ders­tand the the­o­re­ti­cal backg­round of Kharms’s ab­surd prose, and in­ves­ti­gate the de­e­per con­nec­ti­ons bet­ween the time-conception of his nar­ra­tion and the time-space the­ories of Kharms’s con­tem­po­rary thin­kers, first of all Berg­son and Einstein.