Nyár elején azt hittük, hogy a Typotexnél megjelent Isten című regény vihart fog kelteni (itt beleolvashatsz). Tévedtünk. Aztán eljött a szerző is Budapestre, s ha szélsőséges, fundamentalista-keresztény hordák nem is akarták megkövezni, azért mi kíváncsiak voltunk a véleményére. Kiss Barnabás beszélgetett Erik Wahlström-mel.

Idén hetven éves, az Isten mégis csupán a második regénye. Van erre racionális magyarázat?

Leginkább újságírónak vallom magam, egész életemben a Hufvudstadsbladetnél dolgoztam, kulturális és környezetvédelmi vonalon, ám egyszer egy olyan témára bukkantam, amiről eldöntöttem, hogy mindenképpen regényt kell írnom belőle. Ebből készült A táncoló pap című könyv, ami a XIX. században élt Uno Cygnaeusról szól, a finn népi iskolák megalapítójáról, és az ő eltitkolt gyermekéről. A kritikák szerint elég viccesre, sőt néha egészen erotikusra sikeredett, és ezen felbátorodtam.

Mely szerzők hatottak önre a leginkább?

Gyermekkorom nagy részét Angliában töltöttem, és ott egy életre beleszerettem az angol szatirikus szerzőkbe, például Jonathan Swiftbe. Az ő szellemiségük remélhetőleg érződnek is a regényeimen. Feleségem néha meg is jegyzi, hogy azért igazán olvashatnék valami komoly, tragikus könyvet is.

Írás közben mennyire lebegett a szeme előtt, hogy az Istenből akár nagy botrány is lehet?

Néha eszembe jutott, de aztán mindig elhessegettem a gondolatot. Nem olyan korban élünk, hogy a kereszténységen való gúnyolódás botrányosnak számítson, ami valljuk be, nem is olyan nagy baj. Azokban az országokban, ahol az Isten eddig megjelent nem is lett belőle botrány; nemcsak hogy nem vetették rituálisan máglyára, de még azt se követelte senki, hogy zúzzák be, sőt egy svéd lelkész barátom lelkesen meg is dicsérte, mondván, végre egy vicces mű is megjelent a kereszténységről. Abba viszont bele sem akarok viszont gondolni, hogy mi lett volna, ha mindezeket a Koránból kiindulva írtam volna le.

Megkerülhetetlen a kérdés: vallásos?

Határozottan nem. Ateista vagyok. Bár azt hozzá kell tennem, hogy vallásos környezetben nevelkedtem. Szóval van valamiféle viszonyom ehhez az Istenhez, még ha képzeletbeli alak is. Valami elrendeznivalóm biztosan van vele, ha már megírtam róla ezt a könyvet, de saját magamat sajnos nem tudom pszichoanalizálni.

A mű ezek szerint akár egy ateista pamfletnek is felfogható?

Nem feltétlenül ez volt a célom. Igazából a hívő/ateista megközelítés kicsit félrevezető, bár kétségtelen, hogy adja magát. Abban azonban biztos vagyok, hogy a hatalom természetét szerettem volna alaposabban körbejárni. Hogy milyen is lehet a mindenhatóság, és ez mennyire képes elvenni az ember, vagy éppen az Isten józan eszét, illetve hogy ezt a hatalmat hogyan lehet, ha egyáltalán lehet, a jó érdekében használni. A könyvben Istent csupán annyi különbözteti meg a halandóktól, hogy (sajnos) abszolút hatalommal rendelkezik – ettől függetlenül teljesen antropomorf alak, ami valljuk be elég fundamentalista álláspont.
Mikor a könyvre készülve elejétől-végig elolvastam a Bibliát, akkor mondjuk muszáj volt úgy hozzáállnom, mint a legfundamentalistább szélső-keresztény. Nem szimbólumokat kerestem, hanem kőkemény tényeket, hogy minden pontosan úgy zajlott, ahogy a Bibliában le van írva. A teremtés hat nap alatt történt, a Vörös-tenger tényleg kettévált, tényleg Isten adta a zsidóknak a törvényeket stb. Szóval elejétől végig elolvastam. A barátaim közül többen meg is jegyezték, hogy ilyet legfeljebb csak életfogytosok csinálnak.

Azért vannak benne nagyon izgalmas történetek is…

Meghiszem azt! Mint említettem, gyermekkoromban vallásos családban nőttem fel, így valamennyire már ismertem, de azt nem sejtettem, hogy ennyi vér és erőszak lesz a Bibliában. Mindenki csak az áhítatos vagy az etikus részleteket mazsolázta ki nekem, és csak most ismerhettem meg az igazán brutális, már-már horrorisztikus történeteket. Nem csodálom, hogy ezek gyerekkoromban egy az egyben kimaradtak. Mondjuk, a Genezis könyve után kicsit leül a történet a sok törvénnyel, és parancsolattal, de aztán visszajön a lendület például Illéssel, vagy Dávid királlyal, hogy aztán a végére a sok próféta megint kicsit megölje az egészet. Az Újszövetség viszont már teljesen új műfaj, vagy legalábbis új hangnem.

Míg az Ószövetség dúrban van, addig ez sokkal inkább mollban írták. Szerintem Isten a Teremtés idején volt pályája zenitjén, és onnan már csak lefelé vezetett az út. Jézus érkezése meg aztán végképp meglágyította és felpuhította kezdeti karcosságát.

Miért maradt ki Szodoma és Gomora története? Kíváncsi lettem volna rá, hogyan interpretálják az angyalok.

Eh, nem férhetett bele minden. Nagyon sok minden kimaradt. Kellett a hely, mert leginkább az Újszövetség története utáni eseményekre szerettem volna koncentrálni, ahol mondhatni előbújt belőlem az ismeretterjesztő újságíró. Direkt hanyagoltam a világrengető történelmi eseményeket. Ezeket unalomig ismerjük, még ha nem is mennyei nézőpontból. Mindenesetre az isteni akarat az idők folyamán háttérbe szorult, és Istent az istenmagyarázatok kezdték helyettesíteni. Szerintem ez is van olyan érdekes, mint a háborúk.

Az ön értelmezése szerint Isten megbánja Jézus keresztre feszítését. Mire alapozza ezt a következtetést?

Szerintem eleve nem volt szó megfeszítés általi megváltásról. Ez csupán későbbi belemagyarázás. Erről sok Vermes-tanulmányt olvastam. Én hiszek neki.

Az utolsó jelenetben a mennyei méltóságok, mint a maffia soros gyűlésen, egy lokálban megbeszélik az utódlás kérdését. Ön szerint Jézus, mint a mennyei Michael Corleone, hogyan fogja elvezetgetnie birodalmat?

Bizonyára nagyobb türelemmel és szeretettel, mint az elődje, bár azért azt se felejtsük el, hogy a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom meg aztán pláne.