Akármilyen hihetetlen, a tegnap este megtudtam, mit jelent magyarul a világ legidétlenebb című újságjának neve. Nos, a kiábrándító igazság az, hogy a Finnországban kiadott, de svéd nyelvű napilap címe, a Hufvudstadsbladet pusztán annyit jelent: fővárosi újság. A szomorúan fantáziamentes cím jelentését személyesen Isten teremtőjétől tudtam meg. Azonban e tény mögött sem kell egy főisten felbukkanását látnunk, esetleg valami erős anyag elfüstölését feltételeznünk – vigyázok, hogy ne kérjek cigarettát a fiaimtól – a dolog nyitja sokkal egyszerűbb. Kedd este könyvbemutatóval egybekötött beszélgetésen vett részt Budapesten, Írók Boltjában Erik Wahlström, svéd identitású, finn író, az Isten című kötet megalkotója. 

Isten és ember
Mielőtt azonban Erik Wahlströmről mesélnénk, röviden érdemes összefoglalni a kötetet, hiszen nyilván nem mindenki olvasta. Nos, a rendkívül szórakoztató, de korántsem felületes mese Istenről mesél, pontosabban arról a kölcsönhatásról, ahogyan a Teremtőt megváltoztatja teremtménye, ahogyan az égiek és a földiek újra és újra szembesülnek azzal, hogy a másik nélkül nem csupán unalmas, de egyenesen értelmetlen is volna létük. 
Különösen izgalmas vonulata a történetnek az isten által bejárt pálya, amelynek elején a mindenhatóság igénye, a korlátlan hatalom öröme, a mindenhatóság megélése áll, s ahonnan Isten –kierőszakolt tiszteleten és görcsös szeretetigényen keresztül – eljut odáig, hogy kénytelen belátni: „a világ érdekes és izgalmas, ő pedig unalmas és tartalmatlan.” 
Az idézet természetesen magától az írótól származik, aki egyébként azt is elmondta, hogy a könyv megírása során a lehető leghívebben követte a Bibliát, a szent szöveg mélységeinek ismerői, ha akarják, egészen pontosan be tudják azonosítani azokat a helyeket, amelyeknek nyomán a regény egyes eseményeit megformálta. 

A biblia titkai
Persze Erik Wahlström korántsem volt mindig – és most sem – valami bibliás ember. Igaz, vallásos családban nevelkedett, olyannyira, hogy ünnepi alkalmak estéin a szülei felolvastak egy-egy történetet a szövetség két könyvéből. De, hogy azokon a szép és szívhez szóló történeteken kívül mennyi szörnyűségről ír az Ótestamentum, azt ő bizony csak akkor fedezte föl, amikor Isten című könyvét írni kezdte. 
„Általában nagyon alaposan utána nézek a feldolgozandó témának” – mesélte munkamódszeréről. Ez talán abból fakad, hogy szerzőnk eredetileg újságíró, illetve szakkönyvek, környezetvédelmi tanulmányok szerzője, s csak az utóbbi években adta magát regényírásra. Az Isten egyébként második fikciós kötete. Ennek előtte egy történelmi regényt írt, érdekes módon egyébként olyat, amelyben a vallásos elemnek komoly jelentősége van. 
De kanyarodjunk vissza szerzőnkhöz, aki könyvét egyáltalán nem tartja valamiféle vallásgyalázó, botrányos kötetnek. „Megjelenés előtt több lelkésznek is megmutattam a kéziratot, akik ugyanolyan mulatságosnak találták a könyvet, mint később az olvasók.”

Zsidók és keresztények
És itt hadd álljak meg egy pillanatra. Mert a beszélgetés során valami nagyon furcsa dologra is fény derült. Nekünk itt Magyarországon, esetleg Közép-Európában valószínűleg egészen mást jelent ez a kötet, mint amit a skandináv népeknek jelenthet. Arra a kérdésre, hogy ki lenne könyvének ideális olvasója, a szerző úgy felelt: „olyasféle emberek tudnák igazán élvezni ezt a kötetet, akik hasonlítanak a Woody Allan filmjeiért lelkesedő zsidókra.” Szóval, amikor a híres filmes a maga zsidó identitásából kikacsintva kigúnyolja ezt az identitást, ugyan miért ne kacsinthatna ki ugyanígy egy keresztény, a maga keresztény hitéből, miért ne mutathatna rá vallásának furcsaságaira, visszásságaira, belső ellentmondásaira, logikátlanságaira, idejétmúlt tanításaira… Neki nem több ez a kötet, mint egyfajta tréfás szembenézés, parabola, vicces tükör. Nekünk azonban talán valami mást is jelenthet… 

Ők és mi
Talán a szerző és a hazai olvasó nézőpontjának különbségéből adódik az is, hogy az író korántsem tartja optimistának kötetét. Nem is igazán tudta értelmezni a könyv végén az olvasóra sugárzó bíztató derűt. Ő – mint elmondta – csupán a történet belső logikáját követve haladt a munkával, s hogy a vége éppen az lett, ami lett, az Isten személyiségfejlődésének szükségszerű következménye. 
Hogy azonban e szükségszerűség zseniális poénná válik a kötet végére, hogy a történet záró-fordulata olyan bíztató végkicsengést adott a könyvnek, aminek következtében a humoros történet felemelő lett, és szinte katartikus élményt kínál az olvasónak, azt úgy tűnik, Erik Wahlström észre sem vette. Lehet, hogy a fin, svéd, norvég, holland olvasók sem. Még szerencse, hogy a Typotex kiadó vezetője felfedezte a humorból kibomló, s számunkra igen-igen tartalmas gondolatokat.
Mondom, nagyon mások ők, északiak, és mi közép-európaiak.