2008. december 19.
A halál 50 órája című egykori kultuszfilmben a II. világháború
amerikai páncélos parancsnoka - akit egyébként a westernfilmekből jól
ismert Charles Bronson alakít - egy véres csata után azt mormolja maga
elé, hogy Németországot porig kellene rombolni, a németeket egy nagy
szigetre ki kellene telepíteni, a megmaradt országot be kellene ültetni
erdővel, és bölényeket kellene telepíteni a területre. Azaz a puszta
természet ürességét kellene létrehozni abban az országban, amelyik
annyi szenvedést okozott Európának és a világnak. A pusztítás ösztöne
nemcsak az ellenséges katonákban ébredt fel ekkor, hanem magukban a
németekben is, persze más indítékból. Heinrich Böll a Biliárd fél tízkor című regényében ír egy német parancsnokról (civilben statikus
mérnökről), aki a háború végén felrobbantotta az építész apa által
tervezett apátságot, amely kultúrtörténeti emlék volt. Jóllehet nem az
eszeveszett hitleri parancsot akarta végrehajtani, mármint azt, hogy
„ne hagyjatok hátra az ellenségnek mást, csak romokat és hullákat",
hanem emléket akart állítani az ártatlanul elpusztultaknak, azok
hiányának. Az őt kihallgató amerikai tisztnek így magyarázza tettét: „
hogy öt és fél háborús éven keresztül várt arra a pillanatra, amikor az
apátság Isten ajándékaként a zsákmánya lesz, és ott hever a lába előtt;
porból és romokból akart emlékművet állítani azoknak, akik nem voltak
kultúrtörténeti emlékek, és azért nem kellett kímélni őket". Azoknak,
akik eltűntek, akiknek hiánya volt már csak jelen, az üresség.
Hiány és üresség, illetve a hiány betöltésének vágya kulcsszavak Berlin
jelenkori történetének megértésében. Ez az űr-üresség, amely tényleges
formában meg is valósult a Nyugat- és Kelet-Berlint elválasztó fal
mentén húzódó zónában, mélységesen megdöbbenti (megdöbbentette) az
először Berlinbe látogatót. Rem Koolhaas korunk egyik legismertebb
sztárépítésze írja, hogy a híres londoni Architectural Association
School of Architecture hallgatójaként 1971-ben a kötelező nyári
gyakorlaton egy híres építészeti művet kellett dokumentálni, s ő a
berlini falat választotta. Igazi megdöbbenéssel vette észre, hogy a fal
nemcsak egy hatalmas észak-dél irányú választóvonal a város nyugati és
keleti része között, hanem egy 165 km hosszan, a nyugati városrészt
körbezáró senki földje, amely tulajdonképpen nem Kelet-Berlint börtönzi
be, hanem a nyugati részt, az „open society-t" zárja körül. Így szel át
erdőt, tavat, urbánus és szuburbánus részeket, vág ketté - adott
esetben - épületeket. És valóban, a jól ismert beton falelemeket
kiegészítette a befalazott ablakú házak sora, a kettős szögesdrótok
között gondosan felgereblyézett homoksáv, a géppuskával felszerelt
őrtornyok világa, egy üres demarkációs vonal, amely plasztikusan
jelezte a világ hasadtságát.
Ezért kell mindenkinek, aki Berlinbe eljut, először a fal-múzeumba a
Check point Charlie-hoz ellátogatni, mielőtt a megszámlálhatatlan daru
és új épület által hagyná magát lenyűgözni. Csak egyszer kell látni a
falsáv alatt alagutat ásók arcát vagy a Trabant hátsó ülése mögött
kialakított rejtekhelyet, amelynek segítségével a két világot
elválasztó ürességet akarták legyőzni, és megértjük a hiány, az űr
igazi természetét.
Nemcsak a háború és hidegháború hozta létre a hiányokat, ürességeket a
városban, hanem a háború utáni újjáépítés modernista várostervezési
alapelvei szerint újjáépíteni akaró társadalom is. Nyugat-Berlinben ezt
segítette elő a Hans Scharoun - aki Gropius mellett talán a legnagyobb
német modernista építész volt - által irányított Kollektivplan (Berlin
háború utáni új városrendezési terve), amely tudatosan fel akarta
darabolni a várostestet. Részben a hitleri speeri „Germánia", (az
általuk megálmodott német világbirodalom főváros Berlinje) nagy
tengelyes, felvonulási utas szerkezetének ellenpontozásaként, a
demokrácia eszméje nevében, részben Stadtlandschaft (a várostáj)
modernista eszméjének és az Athéni Charta várostervezési alapelveinek
jegyében hozott létre újabb bontásokkal további űröket.
Persze a félelem ürességet hozott volna létre, felvonulási utakra és
tömegek befogadására, épülő terekre, embertelen léptékű épületekre
alapozó - tulajdonképpen városias - speeri Germánia-terv is, azonban
ennek megvalósítására a szerencsére rövid életű birodalom nem adott
lehetőséget. (Ezzel foglakozik a kötet egyik tanulmánya.) Az ürességet
a bombázásokban elpusztult városrészek valósították meg. S a scharouni
terv bár látszólag a speeri terv ellenpontja volt, a gyorsforgalmi utak
hálózata és erdők és parkok sávjaival kialakítani akart szerkezetével
szintén az ürességet csempészte be az egykori Berlinbe.
Scharoun Stadtlandschaftja az utópia szerint „olyan megélhető és
áttekinthető és átlátható, autonóm és önmagukban is működőképes
egységek létrehozását jelentette, amelyek sokféle és differenciált
kapcsolatok révén válnak egy nagyobb organizmus részeivé". A tájként
szervezett város akart úrrá lenni a nagy település jelentette
kihíváson... és így tovább.
A valóság azonban az volt, hogy az emblematikussá vált, Scharoun által
tervezett talán legismertebb épület, a Philharmónia, bármilyen
izgalmas belülről, az épületek közötti, a város terét létrehozó világ -
maga a „Kultúrfórum" - a városépítés szempontjából kudarc. Ahogy
könyvünk is megállapítja: „A Kultúrfórum együttesének alapvető
ellentmondása a nemes funkciókkal bíró és nagyszámú közönséget vonzó
épületek (egy részének) kiemelkedő építészeti értékei és az azokat
magukban foglaló várostest működésképtelensége, taszító jellege között
feszül" (184. o.). Az épületek közötti űrt belepték az autók, és a
kihalt terek nem nyújtanak színpadot a városi életnek. A nagy
kulturális létesítmények központképző funkciója nem tud érvényesülni.
Az így létrejött Nyugat-Berlinben bizonyosodott be, hogy a várost nem
lehet felnagyított épületként felfogni és kiáltványok segítségével
létrehozni.
Kelet-Berlinben másképp jött létre az üresség világa. Elsősorban a
nagy lakótelepeken. Aki még nem látta Marzant, Kelet-Berlin legnagyobb
lakótelepét közelről, annak nem lehet igazán fogalma a modernista város
tömegkompozíciós elvére alapuló ürességről. Marzan 170 000 lakosú
lakótelep hatalmas 15-17 szintes épülettömbjei között tapinthatóan
áramlik az üresség. Mindezt csak aláhúzza a feltehetően anyagi okokból
elhanyagolt épületek közötti sivár zöldterület funkciójának hiánya.
Ehhez képest Rákospalota vagy Óbuda otthonos városnegyed.
Ezekkel az ürességekkel szállt szembe először Nyugat-Berlinben az
IBA (International Bau Ausstellung) a nemzetközi építészeti
kiállítás, amelynek helyszíne egy egész belváros volt, és nemzetközi
építész sztárok seregét vonultatta fel. Pontosabban a posztmodern címke
alá besorolt városépítészeti lázadás a modernizmus városrendezési
alapelveivel szemben. Ugyanis tévedés a posztmodernt pusztán egy
építészeti stílusirányzatnak felfogni, ez inkább az épületek közötti
tér helyreállításának igénye volt, és bizonyos értelemben maradt is. Az
IBA-n modern, posztmodern strukturalista és dekonstruktivista
építészek egyaránt részt vettek, és bár különböző stílusirányzatot
képviseltek, közös volt bennük a törekvés: a hagyományos városi szövet
helyreállítása. Nem véletlen tehát, hogy a kötetünk egyik tanulmánya az
IBA-val - azon belül is éppen a modernista tendenciák érvényesülésével
- foglalkozik. Az egykori város helyreállításának igényét és a
nyitottságot is jelző szimbolikus tett volt ez a nemzetközi építészek
sokaságát felvonultató fórum.
A kommunista világbirodalom összeomlása után létrejött egyesített német
főváros, Berlin új városrendezési terve, a Planwerk erre az IBA
hagyományra támaszkodott. A sokszorosan szétszakadt városszövetet
akarta összevarrni. Egyúttal a fal és a várostervek által létrehozott
hiányokat, ürességeket betölteni. A Planwerk két meghatározója:
elméleti oldalról Joseph Kleinhues építészként is meghatározó
figurája, gyakorlati oldalról a kivitelező Hans Stimman berlini
főépítész volt. Ennek a hiánybetöltésnek két emblematikus kísérleti
terepe a Potsdamer Platz és a Friedrichstrasse.
A Potsdamer Platz újjá- vagy visszaépítése az IBA eszmekörében
kiformálódott, kritikai rekonstrukciónak nevezett régi-új városépítés
erényeit és hibáit egyaránt hordozza. Berlin urbanistái ebben az
időszakban konzekvensen vissza akarták állítani a történeti
városalaprajzot, rekonstruálni akarták a múlt Berlinjét. Ebben az
időszakban vált jelszóvá a hagyományos európai város. A város, a
városiasság ugyanakkor valamiféle meghatározatlan vágyódás szimbóluma
is lett. Nehezen állítható manapság ugyanis, hogy a város egy
meghatározott önigazgató politikai test, vagy gazdasági egység, ahogy
az a középkori európai város volt. Ennek a vágyódásnak a tárgyaként a
várost sokan nem is tekintik másnak, mint házak társulásának, utcák
parlamentjének és szórakozások együttesének, egyfajta városias
légkörnek.
Ebben az időszakban egyáltalán nem volt csoda, hogy a Potsdamer Platz
helyreállítására kiírt városrendezési pályázat győztese az a Hilmer és
Sattler iroda lett, amely leginkább meg tudta ragadni az európai város
kompakt és komplex terét, mint az amerikai felhőkarcoló koncept
ellenpontját. Azt, hogy a döntés egyértelmű, de nem egyhangú, sőt nagy
viták által tarkított volt, jelzi, hogy korunk egyik legismertebb
sztárépítésze és egyben teoretikusa, a korábban már említett Rem
Koolhaas úgy összekülönbözött a zsűrivel, hogy a döntés előtt
elutazott. Állásfoglalásában, ahogy Kerékgyártó Béla Város és emlékezet című összefoglaló jellegű tanulmányában írja: „egyenesen az eszmék
lemészárlásáról beszélt, arról, hogy a gondolattalan
konvencionalizmus, a szürkeség jegyében szüntetik meg azt, ami
Berlinben a történeti átalakulás folytán egyedi: a szakadozottság, az
űrök az enklávék városát, amely pedig Koolhaas szerint alternatívát
jelentett volna az európai történeti városok mindinkább kiüresedő,
panoptikummá váló identitásával szemben".
Talán ez az élmény is közrejátszott abban, hogy később, 1999-ben
Koolhaas egy, az urbanisztikai számvetésként értelmezhető
tanulmányában ki is mondta: „Die Stadt ist tod". (A város tehát, az a
bizonyos, amely emlékezetünkben él.) Itt a nagyon okos, de végtelenül
cinikus Koolhaas bizonyára Nietzschét parafrazeálja, az „Isten meghalt"
gondolatot. Ez a gondolat azonban tragikus gondolat, amely az ember
helyzetére is utal.
Johann Baptiste Metz - sokak szerint az egyik legnagyobb élő katolikus
teológus - úgy teszi fel a kérdést, hogy ha az ember megöli a számára
legszentebbet, legmagasabbat, akkor mi marad. Ha az Isten meghalt,
nagyon is kérdéses, hogy az ember tovább él-e. A modern ember
eltűnésének Metz szerint három alapvető oka van. Az egyik az európai
civilizáció áru-csere elve, amely - szerinte - a gazdaság szféráján
jócskán túlnyúlva, társadalmunk lelki alapjaiba beépült, s a maga
módján gyarmatosította az emberi szíveket: minden kicserélhetőnek
tűnik. A másik az életünket magával rántó szédületes felgyorsulás,
amely már semmiféle konkrét szemlélet kialakulását nem teszi lehetővé.
A harmadik, hogy a technikai racionalitás mintegy mitikus totalitásának
összefüggésében a pátosz nélküli intelligencia kialakulása fenyeget.
Metz szerint az ember eltűnésének leghatásosabb ellenszere az emlékezés
gondolati kultúrájának ébren tartása, ezért adta teológiája
összefoglalását nyújtó könyvének címéül a Memoria passionis címet és a Veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban alcímet. Témánk szempontjából annyiban fontos ez, hogy a lassú
folyamatban kialakult hagyományos európai város maga is az emlékezet
egy formája, és ezért is vált ilyen fontossá helyreállítása. A „Die
stadt ist tod" mondat az emlékező ember egy jelentős dimenziójának
halálát is jelenti.
Persze emlékezni sokféleképpen lehet. Például úgy is, hogy
visszaköltöztetik Bonnból Berlinbe a parlamentet, felújítva-megújítva
újjáépítik a Reichstagot, létrehozzák a kettészakadt város új közéleti
központját, emléket állítanak az ártatlanul elpusztítottaknak.
Visszaállítják az egykori berlini tömböket. Számunkra különösen
tanulságos, hogy már a bonni parlament újjáépítésénél Günter Benisch a
képviselők üléstermének falát üvegből alakította ki, hogy a hétköznapi
emberek is lássák, hogyan ülésezik a parlament. Ahogy ezt kötetünk A helyreállított közép című tanulmánya leírja. De még inkább tanulságos, hogy a Reichstag
üvegkupolájába fel lehet menni, és be lehet pillantani az ülésterembe,
hogy az emberek érezzék: itt róluk van szó. Milyen tragikus az, hogy a
magyar parlament előtt még a teret is kettős vaskerítéssel vették
körül. Pedig nem így kezdtük. A helyreállított Reichstag falán egyetlen
bronz emléktábla van, amelyik éppen a magyaroknak mond köszönetet a
vasfüggöny lebontásáért.
Emlékezni persze nem csak a fizikai kontextus helyreállításával
lehet. Daniel Liebeskind zsidó múzeuma a városszövet fizikai
helyreállításánál komplexebb kontextus felidézésével kísérletezik. De
az valószínű, hogy e nélkül a lázas helyreállítási kísérlet nélkül nem
jöhetett volna létre a dekonstruktivizmus mindmáig legnagyobb épülete:
a Libeskind által tervezett múzeum. Az épületbe van sűrítve a berlini
német zsidó együttélés kísérlete, a legjelentősebb zsidó személyek
lakhelyének megjelölése, Auschwitz és a deportálások borzalma, az égető
kemencék semmibe torkolló kijárata, s ezen túl zene, matematika, kert
és mégannyi szimbólum. Összefoglalva: emlékezés és hiány.
Szembeszegülés az emlékezés hiányával. És egyúttal emlékezés a
hiányra.
Berlinben paradigmatikusan jelen van a XX. század szinte minden pozitív
és negatív kísérlete. Az emberek életén átgázoló történelem, a
társadalmi utópiák nyoma, a gazdaság uralmának szimbólumai, a
helyreállítás erőfeszítései. Kennedy híres beszédében azt mondta: „Ich
bin ein berliner", berlini vagyok, mert azonosulni akart azzal a
tragikus történelemmel, sorssal és kettéosztottsággal, valamint a
nyitottságra és egyesülésre irányuló vággyal, amely az akkori idők
Európáját (és nem csak Németországát) jellemezte. Ebben az értelemben
mi itt Kelet-Közép-Európában szintén elmondhatjuk, hogy berliniek
vagyunk, hiszen a kettészakítottság Európáját, ha nem is olyan
közelről, mi is megéltük. Rajtunk is keresztülszáguldott a XX. század
minden szörnyű háborúja, felettünk is uralkodott a barna és a vörös
diktatúra, átestünk mindenféle várostervezési utópián, s mi is
belehullottunk a létező szocializmusból a globál-kapitalizmus világába.
Ezért van mit tanulnunk Berlin példájából. Ezért nagyon hasznos kötet a Berlin átváltozásai,
melyet Kerékgyártó Béla szerkesztett, és nyolc munkatársával együtt
írt. A kötet szerzői között filozófus, filmesztéta, művészettörténész,
történész is megtalálható, a többséget képviselő építészek mellett. Ez
is mutatja, hogy a kötet szerzői az átváltozások komplex bemutatására
törekedtek. Az irodalomban és a filmben megjelenő városkép éppúgy
felvillan, mint a város alakulásának egyes korszakai vagy éppen
meghatározó épületegyüttesei.
Sok mindenről szól a kötet, és néhány dologról nem szól. Mindegyik
tanulmányról nem lehet külön írni, de azokat szeretném megemlíteni,
amelyek témánk szempontjából különösen fontosak. Ilyen - a kötet
szerkesztője - Kerékgyártó Béla némiképp összefoglaló tanulmánya, a Város és emlékezet című, amely leginkább ágyazza tágabb összefüggésekbe az elmúlt húsz év folyamatait. Ezek közé tartozik Csáki Tamás A közösség víziójától a demokrácia építészetéig című, amely segít megérteni a modernizmus építészetének és
városépítésének korábbi korszakát. Hasonlóan meg kell említeni Haba
Péter: Passzázstranszformációk című írását, amely egy
rendkívül életképes városi formáció, a fedett bevásárló utca
alakváltozásait mutatja be. Szintén a tágabb folyamatra utal Bujdosó
Győző Építőkockák a Friedrichstrasse mentén című írása.
A kiemeléssel utalni szeretnék arra, hogy a magyar olvasónak szüksége
van arra, hogy az új és részletes ismeretek a tágabb egészbe
ágyazódjanak bele. Mindezzel együtt igencsak gazdagítja a képet a kötet
többi írása is, a speeri birodalmi építészetről szóló (Szabó Levente
tollából) éppúgy, mint a Libeskind zsidó múzeumáról szóló Bun Zoltán
által írt tanulmány. Érdekes színt visz a kötetbe Tráser Vas Laura Orbis pictus című írása a város irodalmi ábrázolásáról, valamint Czirják Pál írása a filmművészet Berlin-képéről.
A sokféleség dicsérete mellett meg kell említeni néhány hiányérzetemet
is. Nagyon hiányzik egy olyan tanulmány, amely megteremti az
összefüggést az egyes írások között, értelmezi azok helyét az egészben.
Hiányérzetet kelt az emberben az is, hogy az írások szinte kizárólag a
város egy igen szűk belvárosával foglalkoznak, még csak utalás sem
történik a városszélekre vagy például az óriás lakótelepek, átalakuló
ipartelepek problémáira. Személyesen nekem hiányzik egy írás a berlini
falról, annak lélektani, építészeti, városépítészeti következményeiről,
utóhatásairól, arról a botrányról, amit ez a fal jelképez.
A hiányérzetek ellenére úgy gondolom, hogy nagyon jó könyv született
egy valóságos és szimbólumértékű városról, amely könyv az urbánus lét
általános kérdéseit is fölveti, amellett, hogy bemutatja egy város
térbe rajzolt életét.