Xavier Rubert de Ventós könyve két nagy részből áll, melyek közül az első a Nescere audere címet viseli, ami annyit tesz: „Merj nem tudni!” A szöveg, mely előadás formájában hangzott el egy televíziós műsorban, egy szókratészi gondolatot visszhangoz, amit kiterjeszt a filozófiára: eszerint a filozófia nem sok mindent tud, inkább a nemtudás jellemzi. S ez tulajdonképpen így van rendjén: a filozófia feladata, hogy emlékeztessen arra a körülményre, hogy aki azt hiszi, mindent tud és mindent ért, az valószínűleg téved.

A szerző szerint az ember paranoidként keresi a miértekre a válaszokat, ám biztonság utáni vágya arra sarkallja, hogy e kérdésekre abszolút feleletekkel rendelkezzen: ha ez nem így lenne, egy fenyegető világban éreznénk magunkat. Ellenkező esetben viszont meggyőzzük magunkat, hogy ismerjük a dolgok és saját magunk helyét a világban, így tüntetve el a kilátástalanságot.

Azokat a kérdéseket, amiket túl bátortalanok vagyunk feltenni, vagy amiknek megválaszolásával első pillantásra nem praktikus sokáig bajlódnunk, esetleg nem is érdekelnek igazán, hajlandóak vagyunk túláltalánosításokkal és készen kapott válaszokkal rövidre zárni.

Ventós kiterjedten foglalkozik azon pszichológiai mechanizmusainkkal, melyek automatikus, reflexszerű válaszainkat generálják. Egy egész fejezetet szentel a nyelvnek, mely bizonyos értelemben szintén e mechanizmusok közé sorolható: kifejezései, közhelyei, közmondásai és egész struktúrája befolyásolja gondolkodásunkat, így egy nyelv megtanulásával egy elméletet, kvázi világleírást sajátítunk el.

Azonban, ha mindezen mechanizmusoknak és beidegződéseknek ellenszegülve hajlandóak vagyunk szembenézni a kérdésekkel és tudatlanságunkkal – a filozófus alapállapotában találjuk magunkat. Filozófia az, ha számot vetünk mindezzel, tudatába kerülünk tudatlanságunknak, és tisztán látjuk, hogy nem látunk tisztán, hogy a készen kapott válaszokkal nem megyünk sokra.

Felhívja figyelmünket arra is, hogy pszichológiai, megismerésre vonatkozó reflexeink korántsem mindig károsak, sőt, az esetek nagy számában kifejezetten hasznunkra válnak. A filozófia akkor jön játékba, ha valami olyasmivel kerülünk szembe, amin fönnakadunk. Amit nem értünk, és amit nem tudunk magyarázni. Ekkor megláthatjuk, hogy e mechanizmusok nem feltétlenül az igazságról szólnak. És kifejezetten hasznos a filozófia, ha olyan helyzettel kerülünk szembe, aminek kezelésére a korábbi berögződéseink alkalmatlanok, például ha a körülmények gyökeresen megváltoznak: sztereotípiáink a régi módszerek használatára szólítanának minket ekkor is, viszont csak a filozófia tárja fel, hogy mi is ebben az új szituációban a helyes. A filozofálás az, ami megmutatja, hogy ekkor mi az adekvát teendőnk.

Így megy át a filozofálás gyakorlati parancsba: ne erőltessük rá saját szemléletünket a világra mintegy maszkulin módon, hanem legyünk feminin módon befogadóak a valóság igazi állását illetően.

Fel kell azonban figyelnünk a szöveg hibáira is. A szerző a könyvet azzal indítja, hogy elmondja, szerinte hasznos és termékeny is lehet az, ha egy témában nem látunk tisztán. Például ha a kibernetikáról hallunk, de nem látjuk, miről is szól tulajdonképpen. Hasonló helyzetbe kerülhet viszont az is, aki a filozófia módszerét e könyv által kívánja megismerni.

Történhet ez azért, mert a szerző nem egy teljes filozófia-fogalommal dolgozik. E filozófia saját filozófiai módszere, mely tulajdonképpen inkább közelebb áll a filozofáláshoz: egy csonkolt, torzóvá lett filozófia-felfogás. Nem mondhatjuk azt, hogy valóban azért művelt volna filozófiát Arisztotelész, Szent Ágoston vagy Hegel, amiért Ventós filozofál.

Beemelődnek viszont olyan tevékenységek, melyeket korábban nem tartottunk filozófiának. Ha egy vállalat létrehoz egy bizottságot, melynek célja, hogy értelmezze az újonnan előállt gazdasági helyzetet, és kidolgozzon adaptációs eljárásokat számára, akkor ezek szerint a szóban forgó bizottság a vállalat filozófiai bizottságának nevezhető.

Ha a filozófia tradíciójának szemszögéből szemléljük a művet, Ventós filozófiára vonatkozó nézete mindenképpen hiányos kell, hogy legyen. Mintha filozófiára vonatkozó ismereteinket csak Descartes első elmélkedéséből gyűjtöttük volna be, melyben radikalizálja kételyeit – s ez sem álfilozófia, mégis, így lemaradunk a bizonyosságokról, a válaszokról, a magyarázatokról.

És mintha a köznyelv hétköznapi használatában sem csak a szkepszist jelentené a filozofálgatás. Úgy tűnik, az élet értelmére vonatkozó magvas megjegyzéseket, a magasröptűnek látszó okfejtéseket, és a nagy kérdéseknek nem csak felvetését, de megválaszolását is hajlamosak vagyunk mindennapjainkban a „filozofikus” jelzővel illetni, s ez is a „filozofálgatás” szerves részeként tűnik fel, nem csak önmagunk bizonytalanságba hajszolása e kérdések által.

Ugyanakkor mindezek ellenére a katalán filozófus legtöbb megállapítását, ha nem is minden kétség nélkül, de helyesnek tarthatjuk. A korábban evidenciaként elfogadott tételek és bizonyosságok felülvizsgálatára késznek kell lennünk; nem is árt talán, ha saját meggyőződéseinket sem kezeljük megfellebbezhetetlen autoritásokként. Nem tagadhatjuk el a filozófia ezen aspektusát sem, de ennek kiterjesztése és abszolutizálása helytelen eljárás – főleg széles publikum előtt.

A második főrész kapta a Minek filozofálni? címet, ugyanakkor mintha nem annyira a miértet, hanem a hogyant tárgyalná Ventós. Egy programot mutat fel e részben, egy feladatot ad, melynek módszerét az „autovoyeurizmusban” látja.

Személyes élményeiből indul ki, melyekből megalkotta elméletének egy részét. Látszólag ennek ürügyén írja le saját elméletalkotási motívumait is, ez azonban fontossá válik a program kidolgozásánál. Ventós szerint akkor kezdünk elméletalkotásba, mikor valami olyasmibe ütközünk, ami egy, az addigi fogalmaink szerint értelmezhetetlen érzést vált ki belőlünk: szédülést, rossz közérzetet. Szédülést márpedig kétfajta eset okozhat. Az első típus valami ismeretlen, ami nem hagy nyugodni, mert feldolgozhatatlannak látszik. A második típus pedig pont abból származik, hogy az első típust semlegesíteni akarjuk. Az ember saját környezetét egyre inkább otthonossá akarja tenni, minden idegentől megszabadítani. Erre szolgál a tárgyak átpszichologizálása: hogy minden a várakozásunknak megfelelő legyen, hogy a szédülés ne lépjen föl többé. Ám ennek felismerése is szédülést szül: mindent készen kapunk, mindent szándékainkhoz igazítanak, s ezen a deformáláson már nem tudunk áthatolni, hogy magukat a dolgokat elérjük.

Az elméletek és létrehozásuk az émelygés feldolgozására, megnyugvásra szolgálnak Ventósnál (és szerinte minden gondolkodónál) azáltal, hogy a szédülést kiváltó individuális jelenségeket tematizálja és asszimilálja: hasonló események halmazává teszi – és ezzel tulajdonképp ki is csorbítja őket. Ez azonban szintén nem más, mint a világ otthonossá tétele! Erre Ventós maga hívja fel a figyelmet, rámutatva, hogy elmélete részben épp a világ ezen „családiassá varázsolása” ellen irányul. Ventós elmélete egy olyan elmélet, mely a teoretizálás meghaladására szólít fel.

Programja egy különleges tapasztalási módszer, mely a szubjektív benyomásra összpontosít, azt megtisztítva minden teóriától és sematizálástól: ez lehet csak leginkább objektív kiindulópontunk… Önmagunk reakciójának tudatos megfigyelése azonban még nehezebb, mint az egyes esetek elméletbe foglalása. Ez az önmagunkra figyelés olyasfajta passzivitást igényel, mely leválaszt minket meggyőződéseinkről annak érdekében, hogy a jelennel a lehető legnagyobb felületen érintkezhessünk.

A könyvnek az említett hibái ellenére megvannak a maga erényei. Gondolkodási programként – ha nem is a Filozófiaként – igen tetszetős a Nescere audere javaslata, és ugyanígy izgalmasak a Minek filozofálni? felvetései is. Összességében is üdvözlendőnek tarthatjuk e „puha elméletet”, mely kész a valóság befogadására, és egyúttal a társadalom megváltoztatására is.