Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Béres András, Fokasz Mária
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 182 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2790-06-0
Témakör: Filozófia
Sorozat: Radikális gondolkodók

Eredeti ár: 2500 Ft
Webshop ár: 1875 Ft

KOSÁRBA
Minek filozofálni?

Az átvészelés stratégiái

olvassbele.hu
2010-12-29

A spanyol föld filozófusai – nevezzük most őket gyűjtőnéven ibéreknek – mintha más látószögből látnák a világot, sőt magát a filozófiát is. Ezen belül pedig a megfogalmazott gondolat és a megfogalmazó kölcsönös viszonyát. Különösen érvényes ez a megállapítás, ez a „másság” Xavier Rubert de Ventós izgalmas esszéjére.


A Minek filozofálni? című kötete – mely egy tévésorozat sikerének ihletéséből született, s első kiadása 1983-ban jelent meg – bizonyára éles vitákat ébreszt nálunk is a szakmai körökben. Ibért írtam, mert a szerző katalán, és valószínűleg ő sem örvendezne, ha felületesen spanyolnak minősíteném.

Európa általában amúgy is felületesen kategorizál: szerzőket, városokat, népeket, szellemi értékeket – mindent, gyakran még saját önmeghatározásunkat is.

Ortega y Gasset egyik alaptételében világosan fogalmaz: Én én vagyok, és a környezetem. Határozott állítás a tán legismertebb (és valóban nemzetisége szerint is) spanyol filozófustól. Magabiztos és tetszetősen konkrét fogalmazás. Mennyivel ingadozóbb, bizonytalanabb honfitársa, a baszk Miguel de Unamuno szövege: „kételkedem saját létezésemben, és azt képzelem, hogy miközben egy másik énnek látom magam, álom vagyok, egy fiktív lény.”

A katalán Rubert de Ventós már szinte egyetemessé emeli Unamuno érzését: „a filozofikus kételkedés éppen azt taníthatja meg nekünk, hogy a probléma gyakorta ott van, ahol sem megfogni, sem befolyásolni nem lehet.”

Xavier Rubert de VentósKérdésfeltevéseivel különös szellemi kalandba csábítja olvasóit de Ventós, és mintegy szeretné visszavezetni gondolkodási stratégiáját a szókratészi aforizma (Tudom, hogy semmit sem tudok) bátorságához. Példaként felsorolja észlelésünk néhány jellegzetes lélektani hibáját, eredendő (automatikus) tévedését. Ezekkel állítja szembe állandó mérlegelésünket, mely az elvárt biztonság vágya és az ingadozó igazság keresése (felismerése) között található meg. Mert valóban, egyre gyakrabban kényszerülünk a radikális kérdések tétova újrafogalmazására.

Hadd említsem itt a 17. századi jezsuita bestseller-írót, Baltasar Graciánt, akinek bájos gondolatsziporkája szerint: „Semmi sem kíván több tapintatot, mint az igazság. Elmondásához legalább ugyanannyi hozzáértés kell, mint elhallgatásához.” Hát de Ventós pont az ellenkező irányt választja. Radikalizmusban egyenesen élenjáró. Nem pusztán azért, mert egy sommázó általánosítással azt mondja: csaló tudósok, mint például Einstein – holott csupán a nagy fizikus vélekedését ítéli el a nyelvről. Más sem talál nála kíméletet.

Szembefordul mindennemű érdemmel és ranggal, az ún. polgári kritikai filozofálással, a spekulatív érvekkel és megközelítésekkel, el egészen az apóriáig (Az apória annak belátása, hogy valamely problémát nehéz vagy lehetetlen megoldani, tágabb értelemben egy kérdés különböző megoldásai, amelyek többé vagy kevésbé egyaránt megalapozhatók. – A szerk.) Elutasítja a frankfurti kritikai irányzatot (Marcuse, Habermas, Horkheimer), melyről azt állítja: a kifinomult és komoly polgári kultúrát (romantika, pszichoanalízis, marxista humanizmus) véve modellként szembefordult a tömegkultúrával. De ugyanígy elveti a Michel Foucault-féle diagnózist, amely viszont a modern beszédet és gyakorlatot „archeologizálja”, vagyis kívül marad a kommunikáló társadalom hatásrendszerén, működésén, csupán a kommunikáció mennyiségi jellemzőire szorítkozik.  A (nagy) kérdésekhez a platóni hasonulást (az értelem a tárgyak eszmei mását magába fogadva a tárgyakhoz hasonul) látja és láttatja a filozófia egyetlen alkalmas útjának.

Vargas Llosa egyik gondolatából kiindulva csak arra szabad(na) összpontosítanunk, ami van, és szorosan hozzá tartozik (ezzel Bergsont idézi fel) – még akkor is, ha nehezebb a dolgokat megfigyelnünk, mint gondolkodni róluk (Bergson gondolatát Joseph Pla i Casavedal, katalán újságíró és irodalmár vélekedésével folytatja).

Rubert de Ventós szélsőségesen fogalmaz. Elutasításai olykor gorombának is tűnhetnek. Bőségesen felhasznált idézetei szinte betemetnek. Ezeket sajátosan válogatja meg: kölcsönöz Teréz anyától, máskor Sherlock Holmes Watsonja bukkan fel. Csapong Platóntól és Szókratésztől Henry Bergsonig, számunkra (sajnos?) ismeretlen katalán írók-költők mondataitól kínai bölcsességeken keresztül egészen az argentin képregényig.

Rubert de Ventós: Minek filozofálni?Szenvedélyes, érdekes írás, habár egyáltalán nem könnyed. Sodró, feszes stílusa még a filozófiai irodalomban járatlanok részére is élvezetessé teszi műve olvasását. A sok idézet és tömérdek hivatkozás ellenére is izgalmas, élvezetes e könyvnek a lapozgatása. Szerzője az olvasóinak szellemi mozgósítására összpontosít; gondolataiból az szűrhető le, hogy korunk körülményei között a felelős írástudóknak fel kell(ene) venniük a kesztyűt, és „olyan stratégiát kell használni, amellyel átvészelhető ez az új századvég (1983-as mondat!), mely megint végezni akar az egyéniséggel.”

Több mint negyedszázad után át is lehetne gondolni, történt-e valami…

 

A cikk az olvassbele oldalán.

Gágyor Péter

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK