Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Béres András, Fokasz Mária
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 182 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2790-06-0
Témakör: Filozófia
Sorozat: Radikális gondolkodók

Eredeti ár: 2500 Ft
Webshop ár: 1875 Ft

KOSÁRBA
Minek filozofálni?

Bevezetés a filozófiába – kezdő katalánoknak

Litera
2009-04-29

A katalán filozófus megtalálja azt a hagyományt, amelyhez az ő világlátása kapcsolódik, egyrészt a filozófia fölöslegességét vallókkal, másrészt a nyolcvanas években alapvetőnek tekintett filozófiai iskolákkal szemben.

Milyen meglepetéseket tartogathat a magyar olvasónak egy katalán szerző 1983-ban megjelent, elsődlegesen katalán közönség számára készített előadássorozata, rövid bevezetése a filozófiába? Mi olyat mondhat, a filozófiáról, ami még ma is az újdonság erejével hat?
Nem sokat, de nem is a vadonatúj filozófiai alapvetés Xavier Rubert de Ventós célja. A könyv alapeszméje nem túlságosan bonyolult. Megpróbálja a filozófiát mint a gondolkodás konvencióktól mentes szabadságát bemutatni. Az emberekbe rögzült automatizmusok, a reflexszé vált reakciók egy-egy ismert szituációban, az adekvátnak tűnő, megszokott megoldások választása ebből a nézőpontból nem feltétlenül számítanak erénynek. Ezzel az ősi szükséglettel, a bizonyosság utáni vággyal állítja szembe a szellem szabadságát és az én rugalmasságát.

A könyv első része a „nemtudás” dicsérete. Egyfajta filozófiai apologetika, amely kiterjed az igazság keresésének védelmére, szemben alapvető, biztonság iránti igényünkkel. A tisztánlátás ugyanilyen igény, de túl hamar belenyugszunk valamilyen tálcán kapott megoldásba, túl könnyen átadjuk magunkat a csalóka látszatnak, hogy értünk valamit, gyakran olyasmit, aminek igazán még a probléma mivoltát sem fogtuk fel. Külön fejezetet szán a szerző arra, hogy az általunk használt nyelv torzító jellegét bizonyítsa. A nyelvi beágyazottság számunkra egzotikus példáit a katalán és a spanyol nyelv néhány idiomatikus kifejezésének különbségével illusztrálja. Hiába a nyelvek rokonsága, a nyelvi metaforák gyakran teljesen máshogy működnek az egyes nyelvekben. Még a bevett szófordulatok, közmondások sem megbízható segítőink: pusztán megkövült sztereotípiák, amelyek a valóság változása esetén már nem lehetnek segítségünkre a világ leírásában, a problémamegoldásban. A rítusok és a mítoszok csupán korlátozzák a cselekvési szabadságunkat. A filozófia ezekkel szemben a „gyenge ismereteket”, a kételyt kínálja.

A második rész, mely ugyanazt a címet viseli, mint az egész kötet, jóval izgalmasabb, mint a filozófia iránti bizalmat megalapozni kívánó bevezetés. Ez az ágostoni hagyományokat idéző, szenvedélyes esszé egy személyes élményt idéz fel kezdésként. Ennek a metanoiának az emléke érvelésében ugyanolyan fontosságú lesz, mint Pascal filozófiájában a megtérés. Egy repülőúton esett meg a szerzővel, hogy hiába kereste a tej vagy tejszín feliratú kis tasakot, amivel a kávéját akarta ízesíteni. Mint kiderült, azért nem talált rá azonnal, mert a doboz felirata a következő volt: „a kávéjához”. A fogyasztói társadalomnak ez a bájos kis jellemzője, az előrecsomagolt, instant, pépesített és konyhakész környezet indítja el a reflexiók második sorozatát, a lázadást a pszichologizálás és az előregyárott elméletek és elemzések ellen. A borzongató élmény megírása egyben a feldolgozását is jelenti a filozófus számára. Azzal szembesül, és valljuk meg, nem ő egyedül, hogy éppenséggel nem otthonosabbá teszik az információk, jelek, üzenetek a túlzottan kódolt világot, hanem ugyanolyan rosszullétet okoznak, mint a teljes ismeretlen környezet, a vadon, ahol nem találunk fogódzókat, értelmezhető jeleket. Rubert az általa képviselt filozófia helyét két viszonyítási pont, a frankfurti iskola társadalomkritikája és Michel Foucault kulturális archeológiája között jelöli ki. Számára az egyetlen megbízható tudás, az elemzés egyetlen objektív kiindulópontja „a valóság szubjektív érzékelése”. Az énnek, a szubjektumnak a saját környezetében elfoglalt helyének elemzése lesz az egyetlen járható út a filozófiában. „Egy ember sajátos lényegét nem egy tulajdonság vagy speciális minőség birtoklása határozza meg, hanem az őt alkotó biológiai, társadalmi, nyelvi és kulturális rendszerekben elfoglalt pozíciója” - írja egy helyütt. Az ént érő hatások vizsgálata segíthet a minket körülvevő dolgok, a velünk történő események megértéséhez. Rubert szerint le kell mondanunk a külső szemlélő pozíciójáról: a világ úgy nyer értelmet, hogy benne magunkat vizsgáljuk. A szubjektum számára a világ tapasztalása elegendő kell, hogy legyen. Ez a feloldódás az élményben, ami az élmény megformálását megelőzi, lesz számára az autentikus tapasztalat. Ebben a felfogásban az én csupán egy hely, ahol észlelések, élmények történnek, egy egyedi, de bármely másikkal összevethető locus, amely a sokféle lehetséges benyomás, kulturális, társadalmi és művészeti rendszer egy véletlenszerű találkozási pontja.

A katalán filozófus megtalálja azt a hagyományt, amelyhez az ő világlátása kapcsolódik, egyrészt a filozófia fölöslegességét vallókkal, másrészt a nyolcvanas években alapvetőnek tekintett filozófiai iskolákkal szemben. Az emberi lényegnek ez a kombinatorikus felfogása, amit a buddhista skandák (test, érzés, észlelés, impulzus, tudat) elméletének feleltet meg, és a szagokat és színeket alkotó öt kémiai elem állít párhuzamba, a legfontosabb nyilvánvalóvá tett kapcsolat a szerző elképzelései és a keleti filozófiák között. A marxizmusból kiábrándult Rubert de Ventós a zen-buddhizmusban talált sajátos én-elméletéhez fogódzókat. Ez a schopenhaueri hagyományt követő vonzódás a keleti gondolkodáshoz a szemlélet kiemelt jelentőségében is tetten érhető, és nem véletlen, hogy a könyvben Lacan nyomán a Fujinak egy tóban tükröződő képe is megjelenik a tudat metaforájaként. Hiszen a japán költészet és festészet hatalmas tradíciói alapulnak a mindig változó és mindig ugyanolyan Fuji leírásán, az én leírásban megfogalmazható belső állapotán. Így érthető még jobban, hogy az én egy locus, hely, „inkább megfigyelési pont mint a megfigyelés tárgya”. Különben a szerző széles panoptikumból választja ki az írókat és filozófusokat, akiktől elképzelései alátámasztására alkalmas mondatokat idéz, így hivatkozik Johannes Duns Scotusra, Francisco Suárezre, Antonio Machadóra, Claude Lévy-Strauss-ra, Voltaire-re vagy éppen Leibnizre.

A könyv a filozófia melletti védőbeszéd, de nem akármilyen bölcseletet védelmez. Eszménye egyfajta kontemplatív filozófia, ami képessé kell tegye az embert a megszokottól való elvonatkoztatásra, a szemlélt tárgyak újfajta megértésére, a megértésen túli megértésre. A kötetet a via negativának ez a dicsérete emeli ki az ilyen-olyan filozófiai bevezetések tömegéből, és ez magyarázhatja, hogy a Typotex kiadó a Radikális gondolkodók sorozatban jelentette meg. Hogy Rubert de Ventós gondolatmenete hogyan folytatható, és miként alkalmazható a nem tudás bátorsága és az új módon szemlélés képessége, arra a könyv csak ígéretként utal. A következő lépés az én megértése felé egy a pszichoanalízishez képest új terápiás módszer feltárása lehet, amely „nem a motivációkat kutatná, hanem felszabadítaná, feloldaná azok működését, így feltalálná és megépítené saját szerkezetét is”. A Minek filozofálni? csupán, mint azt ki is mondja, az egyéniség védelmében akar újra felszólalni, annyi kiváló elődjéhez hasonlóan, a 20. század konformista, banális, egyszerűsítő, uniformizáló utolsó évtizedei ellen. A veszély természetesen most, a 21. század elején sem múlt még el.
A fordításról az eredetit nem ismerve csupán annyit állíthatunk, hogy igényesnek tűnik, és a nem mindig könnyű okfejtéseket valószínűleg pontosan adja vissza a fordítópáros. A recenzenst csak az bizonytalanítja el, hogy azon a két helyen, ahol idegen nyelvű, francia idézet szerepel a könyvben, a fordítók félrefordították az eredetit. Leibniz azzal, hogy „L'individualité enveloppe l'infini” nem azt mondja, hogy „Az egyéniség fejleszti a végtelent”, hanem valami olyat, hogy „az egyéniség, a személyiség magába foglalja, beburkolja, befedi a végtelent”. Ezt a sort egyébként Machado idézi Leibniztől, és hogy ki fordítja félre a francia szöveget, Machado, Rubert vagy a magyar fordítók, nehéz megmondani. Ugyanígy Claude Lévy-Strauss sem azt jelentette ki, hogy „az én nem csupán gyűlöletes: még hely sincs a mi és a semmi között”, hanem azt írja a Szomorú trópusok utolsó fejezetében, hogy „az én nem csupán gyűlöletes: nincs helye a mi és a semmi között (Szomorú trópusok, Európa kiadó, Budapest, 1979, 543, Örvös Lajos fordítása). Ezek az apróságok és a néhány sajtóhiba, vagy a jegyzetanyag lakonikussága ne tántorítsanak el ettől az élvezetes, szórakoztató és elgondolkodtató olvasmánytól, akkor se, ha nem vagyunk az 1980-as évek végén élő katalán katolikusok (akik az előadásként elhangzott szöveg első, ideális hallgatói voltak), és akár fontosnak tartjuk a filozófiát, akár nem.   
                               

Seláf Levente

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK