„Úgy csúszkálunk a fa körül, akár a melankolikus Szaturnusz gyűrűi” – íme, egy jellegzetes mondat a történetből. Cecilie Enger regénye a közelmúltban a karácsony kapcsán jelent meg a Typotex Kiadó gondozásában. Ritkán jár együtt a saga és a tömörítés, de itt mégis egymásnak rendelhetjük ezeket a fogalmakat. Fenyők, fjordok, máshol nyüzsgő kikötői élet, hajóépítés, szárított tőkehal – előttünk Skandinávia.

A szerző Oslo külvárosában, Askerben él, és egy üzleti élettel foglalkozó napilap munkatársa. Egy korábbi, kisregényekből álló ciklusát már díjazták, mostani művét a Norvég Könyvkereskedők Egyesülete az év legjobb könyvének választotta. A szűk terjedelemre fogott, de nagyon mély merítésű patinás családregény betekintést ad Norvégia történelmébe és sajátos szociológiai vizsgálódást tartalmaz az ajándékozással, és általában a tárgyakkal kapcsolatban.

A regény egyértelműen dokumentatív önéletrajzi elemekre épül, mégsem a szerző a központi szereplő, hanem az édesanya, akinek Alzheimer-kórja a történet során bontakozik ki. Az anya, Ruth az összefogó erő a családban a gyerekek, Cecilie, Elling és Anne Johanne, a férj, Finn, Cecilie férje, Torger, az unokák, Ola és Eirin, valamint a nagyszülők körében, de a különböző ágakról is több jellegzetes portré jelenik meg, például a művész nagy-nagynéni, Kaja vagy az amerikás Johannes bácsi.

Az emlékezés körülbelül a norvég nemzeti önállóság megvalósulásáig nyúlik vissza.

A dolog természete szerint Cecilie és az anya kapcsolata a legerősebb. Ruth az évek során 1963-tól, lánya születésétől, egy listát vezet a család karácsonyi ajándékairól, a kölcsönkapcsolatokról. A szerző szemléletéből kiindulva látjuk a stílusos tárgyak sorát. (Cecilie már gyermekfejjel előre látja, hogy egyszer majd írni fog az ajándékozásról, mint mondja: fontos nekem a lista, horgony anya tudatához.)

A tárgyak néha teljesen pőrén, megkülönböztető jelző nélkül állnak: terítő, lego, babaágy, képregény, lámpa, gyertyák, gyógypapucs, hőmérő, pénztárca stb. Vannak az északi környezetre jellemző tárgyak: síléc, síkabát, síkesztyű, szánkó. Olykor az ajándék beszédes jelzőt kap: például belépő az Ágas-bogas erdőre, Manchester City bögre, Double Fantasy lemez, kagylóval díszített gyufásdobozok, nyaklánc sötét diófagolyókból, édességből fűzött nyaklánc, Sambo, a macska, Muppe, az ajándékkutya.

Enger forrásmunkák segítségével elméleti alapokat is ad a minisagát áthálózó ajándékozási szokásoknak. Marcell Maus Tanulmány az ajándékozásról című értekezése magyarul is megjelent. A tanulmányból kiderül, hogy az ajándékok valójában kötelezőek, érdekek által vezéreltek. Szigorú szabályok vonatkoznak az ajándékozásra és az elfogadásra. Rainer Maria Rilke, aki költeményeket és magyarázó szövegeket írt a tárgyakról, megjegyzi: különös, hogy gyermekkorunkban az első és legodaadóbb érzéseinket olyasmi felé irányítjuk, ami könyörtelenül eltiporja a viszonzásba vetett reményünket. A Harvard egyetem professzora pedig ezt tanítja: az emberek és tárgyak elválaszthatatlanok. Ránk nem is a Homo sapiens (gondolkodó), hanem a Homo tenens (birtokló) kifejezés illene. Sőt, a tárgyaink képesek birtokolni minket.

Ruth, az anya vérbeli közéleti tiltakozó volt. Az újságíró-főiskolát végzett anya és a mérnökből gyárigazgatóvá avanzsált apa kultikusan vitatkoztak politikai ügyekben, ellenpólusokat képviseltek, ez alapvetően hozzájárult későbbi válásukhoz. Anyának progresszív baloldali nézetei voltak például iskolaszervezési kérdésekben. Sokat vitatkoztak külpolitikáról is. Norvégia külpolitikájának a hetvenes évektől a legjellemzőbb problémája az Európai Gazdasági Közösségbe való belépés volt. „Mondjunk nemet Norvégia eladására” – mondta a gazdaságot és a nemzeti önállóságot féltő többség az országban. Volt még konfliktus például az éhségsztrájkot folytató lappokról, vagy egy híres jelmondat körül: „Mondj nemet az olajfúrókra a 62. szélességi foktól északra!”

Anya betegségének állapotváltozásait két idősíkon, tehát múltba vetítve is nyomon kísérhetjük. Az Alzheimer-kór lefolyását nem tudományos mivoltában, hanem hétköznapi effektusokkal érzékelteti Enger. Csütörtökön éjjel vasárnapot vizionál anya, lassan már a kutyájára, Pontusra sem emlékszik, az ajándékokat sem tudja már becsülni. „Mégsem készülünk fel szüleink halálára – állapítja meg keserűen Cecilie.” És végül Ruth cselekményt záró szavai lányához így hangzanak el: „Gyere ide hozzám. Ide, a valóságba.”

A sűrítésekhez képest sok szereplőt számos színes tulajdonsággal és sorssal dokumentál a szerző. A regény alaphangulata a derűs színfoltok ellenére érthetően szomorú. Több ablakon át tekinthetünk a viking valóságba, iránya azonban csak az anya iránti tragikus érzéseinknek, illetve az ajándéktárgyak láttán növekvő csodálatunknak van. Végső következtetés lehet, hogy a szeretet különféle formái mutatkoznak meg Cecilie Enger soraiban. Az írónő ábrázolásmódja egészségesen konzervatív, visszafogott, elkerüli a naturalista jeleneteket és a divatos trágár kifejezéseket. Ebben hű partnere a mű magyar nyelvű interpretátora, Petrikovits Edit is.