"Mennyi mindent nem tud az ember a szüleiről."                                                          
                            

Az elmúlt néhány hónap egyik legszebb és legmegindítóbb története ez, ami a kezembe került. Igazából a fordító neve miatt figyeltem fel a regényre. Petrikovics Edit ugyanis Jo Nesbo és Harry Hole remek "magyar hangja". A norvég krimik mellett a szépirodalmat is szívesen olvasom. Ez a regény valós élethelyzetet mesél el nagyon őszintén, finoman érzelmesen. 

Valóban az élet írja a legjobb történeteket. A norvég középosztálybeli Enger család sorsát a századfordulótól napjainkig követhetjük nyomon. Bár a történet egy norvég családról mesél, bizony
a helyzetek, megjelenített életpillanatok nagyon ismerősek lehetnek mindenkinek. A naplószerűen megidézett, hűvös, kissé távolságtartó szeretet a jellemző rájuk. Az alaphelyzet a következő: a régi családi házat eladják, ki kell üríteni. A szülők régen elváltak, az anya betegsége az igazi kiindulópont.
Ő már két éve él egy gondozóban, állandó felügyelet alatt. Betegsége az Alzheimer-kór egyre jobban elhatalmasodik rajta, veszíti el saját önállóságát. Fontos és elképesztő pillanatok idéződnek fel a tárgyak által, jelentős témákat boncolgat a regény: az elmúlás mellett az elfogadás, törődés, odafigyelés, és életünk hasznos eltöltéséről. Az anya valóságos jelkép akkoriban, ami férjével is családi belső ellentétekhez vezet. Jelentősen kiáll, igazi aktivistaként teszi le voksát nem csak Norvégia belépéséről az EGK-ba, de az autistákért is. A család története mellett Norvégia történetébe is bepillantást nyerünk.