Úgy tűnik, Jaroslav Rumpli elengedett mindent, amíg a Gabonakörök című regényt írta. Maga után csalogatva az Olvasót olyan messzire merészkedett, ahol már nem számítanak az alapvetőnek gondolt normák. Brutális és felemelő, gonosz és kedves, cinikus, kiszámíthatatlan, megdöbbentő, fordulatos, kínos, fájdalmas, rettentő, megható, bosszantó, vicces és kegyetlen, meglepő és mulatságos… vég nélkül lehetne sorolni a jelzőket, amelyek átsuhannak az Olvasón, aki azt hitte, egy szlovák író nem fogja felforgatni a lelkét és a gyomrát. Persze, panaszra nincs okunk, Rumpli már a könyv elején figyelmeztet mindenkit:

Ha e könyv elolvasása után szégyenkezni fogtok, hogy egyáltalán a kezetekbe vettétek, ne essetek kétségbe. Épp ellenkezőleg, örüljetek, hogy legalább egy ideig nem a saját életetek miatt kellett szégyenkeznetek

– olvasható a regény elején, s aki azt hiszi, hogy ez (is) egy vicc, az nagyon nagyot téved! Rumpli mindent megtesz azért, hogy úgy érezzük magunkat, mintha death metalt hallgatnánk, úgy, hogy a hangerőt egy másik szobából szabályozza egy pszichopata. A történet fordulatai olyanok, amilyeneket Roald Dahl akkor írt volna, ha az inkvizíció legjobb kínzómesterei egy kiadós tortúra után – körmeit letépve és heréibe áramot vezetve – arra kényszerítenék, hogy a saját vérével írjon valami meghökkentőt. Nagyon meghökkentőt! A történet annyira sűrű és a szereplők közötti összefüggések oly szerteágazók, hogy esélyt sem ad a spoilerezésre.

Az egyetlen nagyjából normális szereplő (erre még visszatérünk) legfőbb elfoglaltsága a zsonglőrködés, a labdák dobálása, s ennek megfelelően alakul a történetmesélés is. Egyetlen történetet kapunk, aminek különböző időpillanataival ismerkedhetünk meg, s mindig csak egy-egy apró részlettel bővül a tudásunk. Mintha színes labdák röpködnének a zsonglőr kezei között, s nem lenne lehetőségünk arra, hogy a labdák mintáját megfigyeljük… mindig csak egy újabb apró részlet, s aztán már ott is van a következő labda! Kapkodjuk a fejünket, s egyre jobban elszédülve próbáljuk követni a regényt. Van itt minden, mint a búcsúban! Kettéműthető – és a történet másik pontján kettéműtött – sziámi ikerpár, melynek „egyik felébe” szerelmes a mesélő; jóképű death metal énekes – később ügyvéd –, aki már azelőtt Medve névre hallgat, mielőtt egy medve – gombászás közben – letépte az arcát. Szervdonorrá váló apa, akibe – valószínűleg! – belehányt a szervkivételt végző másnapos orvos. Aztán ott vannak a leszbikus párkapcsolatban élő anyák… nem sorolom, hihetetlen bőséggel sorjáznak az elképesztő történetek, melyek ugyanúgy összefüggésben állnak a death metallal, mint a környéken feltűnő gabonakörökkel.

És, ha mindez még nem lenne elég, egyetlen nagyjából normális szereplőnk újra-és-újra olyan konyhafilozófiai eszmefuttatásokba bonyolódik, melyektől a könnyünk is kicsordulna, ha nem kötődnének szorosan a történethez. Paulo Coelho biztosan belepusztulna ezekbe a gondolatokba, hiszen a Rumpli által megrajzolt világban egészen más súlya van az igazságnak, s még inkább avalóságnak:

A valóság egy ribanc, és bármit megtehetünk vele. Akár fejre is állíthatjuk, akkor is ugyanolyan magasságban tudjuk majd picsán rúgni, mint természetes állapotában. De mi az, hogy természetes? Erről például a denevérek sokat tudnának mesélni. hasonlóan a rákokhoz, ha esetleg nekik tartanátok előadást a tolatás előnyeiről. Vagy a dinoszauruszoknak a kihalásról. A halottaknak a halál utáni életről. Nyilván azt mondanák, hogy semmi ilyesmi nem létezik. Hogy a halál sem létezik. Hogy az csak valami újnak a kezdete. De lehet, hogy semmit sem mondanának. Vagy legfeljebb annyit, hogy ti vagytok a ribancok, meg hogy a valóság teszi azt veletek, amit csak akar.

Rumpli regényét ne vegyék kézbe azok, akik a rózsaszín lányregények romantikáját kedvelik, rájuk valószínűleg durvábban hatna, mint mikor kitörik egy tűsarok. Nyugodtan olvassa mindenki, aki kíváncsi, hogy milyen érzés dezodor helyett véletlenül – vagy szándékosan! – könnygáz-sprayt használni… hajnalban, egy fekete falú szobában, ahol biztos, hogy pár percen belül feldübörög a death metal.

***

[A recenzió címeként alkalmazott kifejezés a könyv 157. oldalának felső harmadában található: „Egy recenzióban a Pygopagus új albumát egy újszülött heréin burjánzó rákos daganathoz hasonlították. Igen, ez bók akart lenni. A lemezt más magazinok is nagyra tartották. Népirtásnak, háborús szvitnek, az ikerördög litániájának nevezték.”]