Hogy nem ismertem az írót, nem nagy csoda, hiszen elsőkönyves íróról van szó. Erről a könyvről el lehet mondani, hogy fordulatos, sok szempontból érdekes, s azt is, hogy furcsa.
   Fordulatos, mivel mindig váratlan dolgok történnek, drukkolok a hősnek, s bár nem thriller, a könyvet mégsem tudom letenni. Utolsó oldalait (én, aki 11-kor el szoktam aludni) egészen fél kettőig olvasom!
   Sok szempontból érdekes. Hadd soroljam fel ezeket.
  Zenéről szól, éneklésről, magáról az énekhangról.
A dalokról, a zsoltárokról, az operaáriákról, az utcai dalocskákról. A hangról, a harangok hangjáról, az utca hangjáról, az emberi szívhangokról, a madarak hangjáról, barátaink hangjáról, szerelmünk hangjáról. S azokról, akik hallják mindezeket a hangokat, akik meg tudnak minden hangot a másiktól különböztetni. Mint Bartók Béla, aki egy erdőben járva hirtelen megszólalt, hogy valahol sír egy macska. Ő hallotta, amit mások nem hallottak. A hang után vezette őket, s íme, ott volt a fába beszorult síró macska. Ennek a regények a hőse, Mózes, az énekes, is egy ilyen ember.
  Egy fiúról szól, akinek olyan magával ragadó énekhangja van, hogy énektanára, a szentgalleni kolostor kórusvezetője, titokban kiherélteti. Tanulunk valamit a 18. századról, a svájci kolostorról, az itáliai operáról, a musicóról (így hívták a kasztrált énekeseket), a gazdag lányok és asszonyok rabszolgaéletéről. A korabeli Bécsről, a Stephansdom török ágyukból öntött csodálatos harangjáról, az akkori (azóta lebontott) Burgthea -terről, s a mi a legfontosabb: Gluckról és operájáról, az Orpheusról. Hallgatjuk (leírva) ahogy Orpheus Eurüdikéjét szólítgatja, ott vagyunk az opera premierjén, ott ülünk a császárné páholyában, megtanuljuk az akkori színpadrendezés titkait, de végül csak a hangokat halljuk és a színpadot. Együtt énekelünk a kasztrálttal, akinek a hangjára Gluck Orpheus szerepét írta az opera első változatában.
   De miért furcsa?
   A regény sikertörténet. De nem egy 19. századi sikertörténet, mint Twist Oliveré, hanem egy népmesei sikertörténet. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki néma anyja mellette egy haragtoronyban élt. Világgá ment, gonosz apja vízbe dobta, két vándorló remete megmentette, elvitte egy kolostorba, ahol mindenki kicsúfolta, kivéve egy sánta kislányt. Egy gonosz énektanár kasztráltatta, de ő így is jobban szeretett, mint bárki más. Sok szerencsétlenség érte, elvesztette a legkedvesebbet, de – Nem folytatom, hiszen a végét az elején már közli velünk a szerző: a kor legnépszerűbb, legkeresettebb, leggazdagabb operaénekesének történetét beszéli el.
   Hol volt, hol nem volt. Számtalan érdekes figura szerepel a történetben, s mindezek két csoportba oszthatók: a gonoszok és a jók csoportjába. Különböznek egymástól a gonoszok kivéve egyben: mind gonosz, ahogy különböznek egymástól a jók is, kivéve egyben: mind jó. Kérdeztem magamtól: miért fogadom el ebben a regényben ezt a „szereposztást”, mikor máskor mindig idegesítenek az ördögök és az angyalok? Lassan megadtam magamnak a választ: mert énekelnek. Azaz a regényben csak egyetlenegy énekel köztük, de mégis mind énekelnek. Azaz egy barokk opera kellős közepén vagyok, Gluck korában. Egy barokk operát olvasok, mondjuk egy Händel-operát. De akár Mozart is megírhatta volna ezeknek az alakoknak a zenéjét, áriáit. A regényben is énekelnek, ha az olvasónak nem is kell hallania. Én hallottam. S így már rendben is van, ahogy Sarastro és az Éj Királynője is rendben vannak, ahogy lehet jó Tamino és Papageno, bár olyan különbözőek! Ebben a regényben a főhős Mózes egy plebejus Tamino, vagy ha akarjuk, Orpheus (hiszen énekel), a sánta lány Pamina, vagy ha akarjuk Eurüdiké, s van két Papagenónk is, s mindezek egyetlen nagy meseoperában. A mai zeneszerzők is írnak meseoperákat. Rajta hát, itt az alkalom! Jöjjön a libretto!