Bizton állíthatom, hogy a Typotex Kiadó egészen különleges érzékkel választja ki a világirodalmi sorozatának darabjait. Elég csak említenem a Kokoscha babáját vagy a már-már vesszőparipámmá vált, mindezidáig felülmúlhatatlan olvasmányomat, aMorfiumot. A sorozat érdekessége, hogy szerzőik hazánkban nem, vagy alig ismertek, ezáltal a kiadó tulajdonképpen valamiféle kockázatot is vállal azzal, hogy elsőként jelenteti meg magyar fordításban ezeket a regényeket. Jómagam szintén vállaltam némi rizikót (no de kockázat nélkül nincs győzelem!), mert a témaválasztás miatt nem tudtam fenntartás nélkül kezembe venni Richard Harvell 2010-ben írt regényét. (Magam sem tudom, miért féltem ettől a témától.) Ugyanakkor nagyon bíztam benne, hogy nem egy túlírt, túlérzelgős történetről lesz szó.

A regény a 18. század Európájába invitálja az olvasót, amelyben Mózes Froben sorsa már születésétől fogva oly mértékben szívfacsaró, mellyel nem túl gyakran találja szemben magát az olvasó. „Szerencséjét” tulajdonképpen a bűn útjára tévedt, a cölibátusi fogadalmát semmibe vevő pap édesapjának köszönheti, aki a fiút, mint bűnössége egyértelmű bizonyítékát, a hideg hegyi patak vizébe dobja. Így kerülhetett el süketnéma anyja mellől, akivel addig egy harangtoronyban tengődtek. A kis Mózesre két szerzetes talál rá a patak vizében – innen kapta a nevét is. A szerzetesek magukkal viszik a fiút, és ezzel kezdetét veszi egy egész életre szóló barátság. Nicolai fogadalmat tesz, hogy soha sem fogja az árva fiút (mert úgy véli, csakis árva lehet) magára hagyni, s bár Remus kezdetben még ódzkodik ettől, de idővel ő is megkedveli. Ám a szeretet, amivel elhalmozza a két szerzetes, nem tudja feledtetni azokat a napokat, amiket a kolostorban mint nem kívánatos személy tölt. Süketnéma anyja miatt Mózes nem tanult meg beszélni, egy véletlen szituációban azonban kiderül, hogy nagyon szép hangja van, s így hamar bekerül a kolostor kórusába, ahonnan egyenes út vezetett számára ahhoz, hogy a kórusvezető titokban kasztráltassa.

A szerzeteseken kívül egyetlen személy volt, akit közel engedett magához, a dúsgazdag Amalia. Hogy kerül kapcsolatba a város leggazdagabb lánya és egy árva fiú? Szövődhet-e szerelem közöttünk? Mózes angyali hangja a kasztrálás következtében tartós marad, énekével sikereket ér el, de milyen árat kellett fizetnie érte? Vajon megérte? Meddig tudja titkolni állapotát szerelme elől? Megannyi kérdés dúl az olvasóban, ahogy haladunk előre a történetben. És a legsarkalatosabb kérdés, amit már a fülszövegben olvashatunk: „Hogyan lehetett fia Mózes Frobennek, a világhírű kasztrált énekesnek?”

Abban az időben, főként Olaszországban nagy „divatja” volt a kasztrálásnak. Erre a brutális műtétre azért volt szükség, mert akkor még nők nem énekelhettek a templomok kórusában, énekhangjukat tehát pótolni kellett „valahogy.” Aztán a XIX. századra már az olasz operaházak számára kellett biztosítani a gyermeki énekhangot. Míg Mózes alakja csupán fikció, a regényben mégis feltűnik egy valóságos személy, Gaetano Guadagni, és egy fontos megtörtént esemény, Christoph Willibald Gluck Orfeusz és Euridiké című operájának 1762-es bemutatója.

Richard Harvell kiváló munkát végzett: a főszereplő karaktere nagyon hiteles, sorsa inkább szánalomra méltó, mintsem irigylendő. Én nagyon hamar megszerettem ezt a kisfiút és később, felnőttként is izgultam sorsa kedvező alakulásáért. Tagadhatatlan, hogy ennek a kötetnek a cselekmény az erőssége, talán ezért is időztem el ajánlómban annak ismertetésén. Az érdekes történet mellé ráadásul fölöttébb olvasmányos stílus párosul, nem holmi nehézkes, középkori regényt tarthatunk a kezünkben, hanem izgalmas, letehetetlen remekművet. Bátran kijelenthetem, hogy Mózes Froben története egyrészt eléggé széles olvasóréteget képes vonzani: van itt szerelem, némi kaland, komolyzene, művészet; másrészt viszont sokféle érzelem kiváltására is alkalmas: szerethetünk, gyűlölhetünk, szoronghatunk, örülhetünk és így tovább. Egy biztos, aki úgy dönt, hogy megismerkedik A kasztrálttal, nem fog unatkozni.