Tisztában lehetünk azzal, hogy Európa operaszínpadait évszázadokon át uralták a kasztrált énekesek. Mégis nehéz belegondolnunk abba, hogy ez a – zeneszerzők szívének kedves – barbár csonkítás miként hatott az áldozatokra. Mert ugye abban megegyezhetünk, hogy akit gyerekkorában, akarata ellenére (akaratától függetlenül) kiherélnek, az áldozat. Még akkor is áldozat, ha cserébe jön a „siker, pénz, csillogás”. Azt gondolhatnánk, hogy a kiherélt énekesek kora valamikor Farinelli 1757-ben bekövetkezett halála körül véget ért, de könnyen kideríthető, hogy a Vatikán utolsó kasztrált énekese, Alessandro Moreschi (1858-1922) abban a korban működött, amikor már készültek hangfelvételek!

Harvell memoár-szerűre írt regénye a XVIII. században játszódik, egy kasztrált énekes történetét meséli el. A valós – vagy csak kicsit torzított – történelmi kulisszák között zajló magával ragadó történet tele van vérrel, fájdalommal, lemondással és szenvedéssel. A pokoli sötétségű életkezdet a főhős és barátainak tisztasága által lesz elviselhetővé… és a mindent – a halálon kívül mindent! – legyőző szerelem teszi éterivé. Mózes Froben életének és sorsának meghatározója az énekhang és az emiatt elvégzett kasztrálás mellett a szerelem, ami – mint megtudhatjuk – a lélekben lakik és nem a testben, bár mint Mózes bécsi mestere mondja, a heréltség még a testi együttlétnél is előny lehet:

Én nem vagyok a rabszolgájuk. nem vagyok a kiszolgálójuk. Én a hősük vagyok. Az angyaluk vagyok. Az vagyok, akiről a nők álmodoznak lefekvéskor. Ó, milyen könnyű engem szeretni! Egy nő és egy normális férfi között a szerelem legjobb esetben is unalmas, rosszabb esetben piszkos és szégyenteljes. De amikor én együtt vagyok egy nővel, akkor vágya hegyi patakká változik. Nem fékezi a félelem, ezen az éjszakán nem foganhat gyerek, a következménye nem lesz kényszerházasság, és nincs örök szégyen. Pontosan tudja, hogy másnap nem kell sajnálattal gondolnia az élvezetére. Isten nem nézi rossz szemmel, ha egy angyal vesz részt kéjes álmaiban

– olvashatjuk borzongva, undorodva, elborzadva, de talán a csonka ember önigazolását megértve ezt a furcsa „tanítást”[268-270. oldal]. Harvell regényét az teszi nagyszerűvé, hogy a történettel az Olvasó „fényesebbik oldalához” szól. A kasztrált című regény nem cinkosként, hanem együttérző lényként vonja be az Olvasót a történetbe, s valljuk be, manapság ez nem kevés. A regény világa a borzalmakkal együtt annyira szép és kerek, hogy – olvasás közben! – nem kell foglakoznunk a történet és a valóság viszonyával: Mózes Froben történetének minden mozzanata igaz a regény világán belül.

Örülhetünk, hogy ma már nem áldoznak gyerekheréket a zene oltárán. Elmúlt az a kor, amikor a szakralitás és a profán barbárság így ült közös tort az emberség felett.

Van, aki anyja méhéből úgy született, hogy képtelen a házasságra, van, akit az emberek tettek képtelenné rá, de van, aki a mennyek országáért önként lemond róla

– olvashatjuk Máté evangéliumában (Békés Gellért és Dalos Patrik fordításában). Tegye fel a kezét, aki a mondat cölibátuson túli vonatkozásairól elgondolkodott Harvell regényének elolvasása előtt. Senki? Gondoltam!