Az utóbbi harminc év kutatási — és itt ne tessék csak az űrhajózásra gondolni — hatalmas tömegű információval és új eszmével gazdagították a csillagászatot. Nagyszerű vállalkozás, hogy ezeket egy terjedelmes, jól felépített, előismereteket nem kívánó, képletekkel senkit nem riogató műben valaki összefoglalja. Természetes, hogy a Naprendszer kialakulásáról szóló könyv világnézeti kérdéseket is érint — azon is kell kezdenie. A terjedelmes előszóban a szerző világossá teszi, hogy mondanivalóját az evolúció fonalára fűzi. „…Minden egyes égitest fejlődik. A fejlődés tehát nem az ember kizárólagos képessége.” Úgy gondolja, hogy a közhit természetesebbnek véli az élővilág evolúcióját, mint a Világegyetemét? „A jelenségek racionális megközelítése a fejlődéshez vezető egyetlen út” — írja. Itt bizonyára nem a bolygók, hanem a róluk alkotott elképzelések fejlődésére gondol. Racionális, persze; de nem éreztem világosan sem ebből a mondatból, sem a könyv más részeiből, hogy ráció és empíria milyen viszonyban áll az ismertetett elgondolásokban. A talaj, a nagyszerű megfigyelési anyag ellenére, itt közismerten sikamlós. A Kozmosz természetesen nem laboratórium, ahol ellenőrző kísérleteket végezhetünk. Ezért az evolúció eszméje kísérletileg se nem bizonyítható, se nem cáfolható. Ez utóbbi miatt Kart Popper nem is tekinti természettudományos kijelentésnek. (Ezt félve írom ide, mert tudom, hogy amerikai kreacionisták, akik a Biblia teremtéstörténetét természettudományként olvassák, érvnek használták a darwinizmus ellen.) De tálán nem kisebb súlyú Parkinson nyelvöltögetése sem: „definiálja a Világegyetemet, és mondjon rá három példát!”
A könyv, attól tartok, terjedelmesebb, mint az átlagos érdeklődésű laikus olvasó szeretné, mégis mindvégig érdekes a szöveg, a szerző ügyel arra, hogy az adatok és részletes érvek között ne tévedjünk el. Igyekeztem buzgón tanulni belőle. A helyenként gyermekded stíluson („…kilenc pöttöm golyóbis lejt táncot…”; „…nincs két azonos fizimiskájú bolygó…”) nagyot nyelve túltettem magamat. Egy mondaton mégis fennakadtam, ne tessék szakmai kicsinyeskedésnek tartani, a természettudományok lényegéről van szó. A Föld aktivitásának folyamatairól szólva azt írja (265. old.): „Ezek között sok a periodikus, de irreverzibilisek is jócskán akadnak.” A periódusos folyamat példája itt a víz körforgása. Ez kétségtelenül ismétlődik az időben, de attól még irreverzibilis! Nem pusztán hérakleitoszi értelemben, hanem azért, mert az entrópia (bocsánat a szóért!) minden periódus során egyre növekszik. Ez alapvető gondja az evolúció tanának.