Łukasz Orbitowski azért jött el a Margó Fesztiválra, mert a napokban jelent meg az Egy másik lélek[Inna dusza] című kötete magyarul a Typotex Kiadó gondozásában. Az idén negyvenéves szerző regénye 2015-ben jelent meg hazájában, s akkor, ott nagy figyelmet és több irodalmi díjat is kapott. A fantasy- és horror-szerzőként beskatulyázott író ebben a regényben, a ráaggatott meghatározásokat levetkőzve, a kilencvenes évek második felének Lengyelországról – és azon belül néhány fiú sorsáról – fest megrázó képet. Könyve egy valóságos városban játszódik, és olyan sokkoló, megmagyarázhatatlan gyilkosságokról van benne szó, amelyek tényleg megtörténtek…

– Nekünk, magyar olvasóknak ez a regény teljesen új, néhány nappal ezelőtt jött ki a nyomdából. Te viszont évekkel ezelőtt írtad. Mennyire távoli neked az Egy másik lélek?

– Nekem ez a könyv már meglehetősen távoli, és szinte már gyűlölöm. Ez a regény Lengyelországban sikerkönyv volt, kaptam érte néhány díjat, a megfilmesítés is napirenden van. Az elmúlt két évben szinte semmi mást nem csinálok, csak erről a könyvről beszélek. A magyar fordításnak azért is örülök, mert nem tudok magyarul, és ebből én egy szót sem értek. Talán kevesebb kérdésre kell ebben a helyzetben válaszolnom.

– Téged otthon és külföldön is horror- és fantasy-szerzőként tartanak számon. Ez a regény viszont egyik kategóriába sem sorolható. Mi ez a regény, sőt: számodra mi ez a regény?

– Ez egy átlagos regény, és ami nekem fontos benne, az nem több, mint az emberi kapcsolatok mibenléte. Apákról és fiúkról van szó, és ezeknek a kapcsolatoknak a minőségéről. A gyilkosságok története azért fontos, mert kell egy olyan szál, ami befogadhatóvá teszi a könyvet. Kell, hogy valaki késekkel szaladgáljon, és megöljön másokat!

– Az ismertetésekben és recenziókban nagy hangsúlyt kap, hogy a regényben leírt gyilkosságok a valóságban is megtörténtek. Ennek mi a jelentősége?

– A regény valóban megtörtént gyilkosságokat használ alapként. Tényleg elmentem Bydgoszcz-ba, tényleg végigolvastam az eset jegyzőkönyveit. Ezzel együtt az a Jędrek, akik én megformáltam, sokban eltér az igazi gyilkostól: kitalált a családi háttér, kitalált a narrátorként megjelenő másik fiú és az ő alkoholista apja is… Az Egy másik lélek a két gyilkossággal – a helyszínekkel és hangulattal – kötődik a ’90-es évek valóságához, ezek azok a részek, ahol nem távolodtam el a valós történésektől.

– A kilencvenes évek lengyel valósága, ami a regényben nagy szerepet kap, meglehetősen hasonlít az azonos idejű magyar valósághoz. Ismerős. Nálatok merre változott azóta ez a nyomasztó világ?

– Ugyanannak a történelmi korszaknak vagyunk a gyermekei, akik egyszerre áldozatai és haszonélvezői az elmúlt évtizedek folyamatainak. Azt hiszem, Lengyelország – bizonyos szempontból – jó úton járt az elmúlt húsz évben: ez ma egy jobb, szebb és gazdagabb ország, mint a ’90-es években. Persze, nem minden változott, például Bydgoszcz-ban épült egy új vasútállomás, de az a Jasna utca, amiben a regény nagy része játszódik, azóta is pont olyan, mint volt. Amikor a regény megírása előtt, helyszínt keresve elmentem a városba, és befordultam ebbe az utcába, akkor úgy éreztem: ez egy zárvány ’96-ból. Megállt az idő!

– A regény megrázóan kemény és szívszorítón lehangoló világa – túl a díjakon – milyen reakciókat váltott ki az olvasókból? Mit szóltak az általad megírt város mai lakói?

– Összességében nagyon jól fogadták a könyvet, de a bydgoszcz-iak reakcióján meglepődtem. Arra számítottam, hogy nyilvánosan megköveznek, és halálos fenyegetésekkel lesz tele a postafiókom, mondván: meggyaláztam szeretett városukat. De nem ez történt! Számukra az „jött le”, hogy megírtam az igazságot, ráismertek, hogy milyen volt az ő városuk két évtizeddel ezelőtt. Úgy látszik, tényleg sikerült megragadnom, hogy milyen volt az Bydgoszcz húsz évvel ezelőtt. A könyv valósága egybeesik az emlékeikkel.

– A befejezés – a regény egészéhez képest – meglepően optimista. Legalábbis engem meglepett. Ez belőled következik, a világ változásából, vagy a történetből?

– A rossz, bár ez sem ilyen egyszerű, elnyerte méltó büntetését, ami a valóságban is megtörtént. A narrátor miközben felépített egy élhető életet, közben mégsem szabadul ki a poklot idéző családi kötelékekből. Tehát azt gondolom, hogy a happy end-ről beszélni talán túlzás.

– Te optimista vagy?– Egyáltalán nem, semmi esetre sem. Úgy látom az életet, mintha egy vagonba zárva száguldanánk a teljes sötétségben egy ismeretlen cél felé. Az egyetlen, amivel ebben a helyzetben jobbá tehetjük az életünket, az, ha a „most”-ra koncentrálunk. Arra, hogy itt állunk, cigizünk, beszélgetünk, ráadásul az én könyvemről, ami most jelent meg magyarul. Ennek örülni kell, mert ilyen pillanat nem lesz soha többet. Szeretem az élet legegyszerűbb örömeit, örülök, ha találkozom a barátaimmal, a családommal, boldog vagyok, ha egy ismeretlen városban kószálhatok… Közben persze ott bujkál bennem, hogy az élet önmagában rettenetes. Ezért is írtam meg az Egy másik lélekcímű regényt… De ezzel együtt, az egyetlen dolog, ami a miénk ebben a kibaszott életben, az ez a pillanat, most, Magyarországon.

– Van bármilyen kötődésed a magyar kultúrához, mi az, amit belőlünk ismersz?

– Nincs. Nem ismerem ezt az országot, és nagyon kevéssé ismerem a kultúráját. Nagyon szeretem a Tormentor nevű magyar metal bandát. Amikor tegnap (október 21-én) megérkeztem Budapestre, az első dolgom volt, hogy bementem egy lemezboltba, és kértem, hogy adjanak nekem Tormentor-pólót és Tormentor-lemezt… legalább egy Tormentor-táskát! Legnagyobb megdöbbenésemre azt mondták, hogy nem tartanak ilyesmit, egy magyar lemezboltban nincs semmilyen Tormentor-cucc! What te fuck? Van egy olyan zseniális zenekarotok, ami nekem, a külföldinek fontos, ti meg nem is ismeritek?! Őrület…

Ja, és szeretem a termálfürdőiteket is. Ma egész délelőtt egy ilyenben ültem, áztattam magam, mint egy vénember. És közben csodáltam, a hatalmas, meglett magyarokat, akik ott időznek a kupolák alatt. Nálunk az ilyesminek sajnos nincs hagyománya és kultúrája.