Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Kepes János
Megjelenés: 2012
Oldalszám: 236 oldal
Formátum: B/5, kötve
ISBN: 978-963-2793-82-5
Témakör: Informatika, Kommunikáció

Elfogyott

Nexus, avagy kicsi a világ
A hálózatok úttörő tudománya

A világ nem egyszerű. Emberek és részecskék

Élet és Tudomány
2010-04-16

A Collegium Budapest vendégeként nemrégiben Marck Buchanan tartott élénk vitát kiváltó előadást Kollektív rend és XXI. századi tudomány címmel. Buchanan fizikus; dolgozott a Nature és a New Scientist szerkesztőjeként, ma is havonta jelentkezik rovata a Nature Physicsben. Nagyközönségnek szánt könyveit Nexus, avagy kicsi a világ, illetve Itt és mindenütt címmel adták ki Magyarországon. A „komplexitás kultúrájának” terjesztéséért 2009-ben Lagrange-díjjal tüntették ki Olaszországban. A komplex rendszerek azon törvényszerűségei érdeklik a leginkább, amelyek a biológia és a társadalomtudományok területén is alkalmazhatók lehetnek.

– Mire emlékszik a Nature-nél és a New Scientistnél eltöltött időből?

– A Nature szerkesztőjeként szembesültem azzal, hogy egy héten 10–15 különböző területről érkeztek cikkek, és mindenhez kellett kicsit érteni. Ez természetesen teljesen más, mint mikor egyetlen kutatási témán dolgozik az ember.

A Nature-nél közelről láttam, mekkora a verseny a tudományban. Vannak divatos irányzatok, trendek, népszerű témák, de a tudomány azért működik, mert nyitott a megmérettetésre. Az ember bemutatja az eredményeit és felvállalja, hogy esetleg „fejét veszik”. A többiek megbírálják, és ha a gondolat helytelen vagy nem működik, akkor el van vágva az útja, ha jó, akkor persze tovább él. A folytonos kritika következtében azok az ötletek, amelyek nem működnek, elhalnak. Az emberek ráadásul sokkal izgalmasabbnak találják, ha egy elméletet meg tudnak cáfolni, mintha bizonyítékokat találnak a megerősítésére.

A New Scientist másfajta folyóirat. Itt megtanultam, hogy tudni kell mesélni – a történeteket mindenki szereti. A tudományos felfedezések mögötti gondolatok, ötletek sok esetben nagyon egyszerűek, csak az olvasók érdeklődését kell felkelteni. Ha egy tudományos felfedezést történetbe ágyazunk, vagy egy ember sorsához kötjük, már sokkal szívesebben olvassa a közönség.

Mi készteti a komplex rendszerek vizsgálatára?

– A komplex rendszerek tudománya friss, feljövőben lévő tudományág. A XIX. és XX. században a fizika óriási fejlődésen ment keresztül. Felismerték az elektromosság, a mágnesesség alaptörvényeit, felfedezték az elemi részecskéket és számos magfizikai összefüggést. Az az érzésünk, hogy az alkotórészek szintjén elég sok mindent tudunk, csak éppen magát az Univerzumot nem értjük. A biológusok is megértették a DNS működését, már 50 évvel ezelőtt. Később sikerült egy teljes genomot is szekvenálniuk, és mára már több élőlény teljes génállományát megismerték. Eddig azt hittük, ez volt a tudomány legfontosabb feladata. Most, hogy megvan, látjuk, inkább az az érdekes, hogy mi történik az egymással kölcsönható részecskékkel. Csak az elmúlt 20–30 évben sikerült megértenünk, mi is játszódik le, amikor a jég nulla fokon megolvad és vízzé alakul. A tudományban tehát most a komplexitás az egyik kulcsszó.

Hol van az a pont, ahol a részecskék sokasága komplex rendszerként kezd viselkedni?

– Nem tudjuk. Egyetlen részecske még biztosan nem viselkedik így, tíz sem – százezer már igen. Ennél azonban sokkal érdekesebb kérdés, hogy milyen meglepő viselkedésekre képesek ezek a rendszerek.

A komplex rendszerekben az ok és okozat eltér attól, amit az intuíciónk sugall. Az egyszerű rendszereknél megszoktuk, hogy ha egy labdát kétszer olyan erővel dobok el, akkor kétszer olyan messze esik le. Kétszer akkora energiabefektetés kétszer akkora hatást eredményez. A komplex rendszereknél ez nincs így. A rendszer akkor is óriási változáson mehet keresztül, ha csak kis hatás éri. Ez nehezíti meg az időjárás-előrejelzést – ahol turbulens áramlással és az örvények kölcsönhatásával kell számolnunk –, a több millió autó mozgását figyelembe vevő nagy közlekedési rendszerek szervezését vagy a vírusok terjedésének vizsgálatát.

Jó példa lehet egy üzem működése is, ahol például félvezetőket gyártanak, és igyekeznek minél többet előállítani belőlük. Ha több, párhuzamos futószalagon folyik a termelés, és azok a lehető legnagyobb sebességre vannak állítva, akkor a berendezések időnként elromlanak, és néha több órát kell várni az újraindításukra. A kisebb-nagyobb zökkenők ellenére persze így is elég hatékony lehet a gyár. De ha visszavesznek a sebességből, akkor a leállások ritkulnak és jobban kontrollálhatóvá válnak, az üzem termelékenyebb lesz, a lassabb tehát gyorsabbnak bizonyul.

Jól ismert történet, hogy ha az emberek füstöt észlelnek, akkor az ajtó felé rohannak, és a gyors mozgástól összetorlódnak, tehát a mentésnél figyelmeztetni kell őket, hogy lassabbak legyenek. De mi történik, ha asztalt teszünk a bejárat elé? Rossz ötletnek tűnik, pedig nem az. Segíti a menekülést, mert az asztalt meg kell kerülni és így rendeződnek az emberek. A komplexitás tudománya azzal foglalkozik, hogy ezeket a fura ok-okozati összefüggéseket feltárjuk.

Hogyan terjeszthetők ki a részecskékre vonatkozó fizikai törvényszerűségek az emberi viselkedés leírására, hiszen szabad akaratunk van?

– A legtöbbször ezt kérdezik tőlem, pedig nem minden az akaratunkon múlik. Autóvezetéskor például nem viselkedhetünk szabadon, nem mehetünk végtelen gyorsan, nem mehetünk neki a másiknak: bizonyos szempontból úgy működünk, mint egy kis molekula, amely törvényeknek engedelmeskedik. Nagy tömegben emberfolyamok is kialakulhatnak, önszerveződő módon. Gondoljunk csak egy vásárra. Az emberek önkéntelenül úgy kezdenek mozogni, mint a többiek, nem mennek egymásnak. Azaz nem mindig egyedül mi szabjuk meg, hogy mit csinálunk. A Yale Egyetemen dolgozó John Bargh híres kísérletében két csoporttal látszólag véletlenszerű szavakat olvastatott fel. Az egyikben azonban több volt a közvetve idősekhez kapcsolódó szó, például ránc, szürke stb. A kísérlet végeztével azok az emberek, akik ebben a csoportban voltak, lassabban kezdtek mozogni, lassabban hagyták el a termet, mint a többiek. Szóval, sok láthatatlan dolog befolyásol bennünket, legújabb könyvemben (The Social Atom címmel jelent meg) éppen erről írok.

Simon Ágnes

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK