0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Mihancsik Zsófia
Kiadás: Első kiadás
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 321 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2790-76-3
Témakör: Filozófia
Sorozat: Radikális gondolkodók

Eredeti ár: 3200 Ft
Webshop ár: 2400 Ft

KOSÁRBA
A század

Filozófus kézi röntgennel

Népszabadság
2010-1-30

A század – mondja áttekintő elemzésének címében Alain Badiou. Csakhogy nem az eseményeket szemlézi, hanem a trendjeit, ideológiai mélyáramlatait világítja át. Többnyire a XX. század vallomásai kapcsán. A tanúszövegek Beckett és Brecht drámáiból valók, meg Mandelstam, Mallarmé, Celan verseiből, olykor meg Nietzschét hívja meg, (aki ugyan nem a század írója, de annak mégis meghatározó figurája). Filozófus.

A legfontosabb – bár kicsit rejtvényszerű – fogalma, hogy a századot „valóság iránti szenvedély” fűtötte. A jövő ilyen-olyan elképzeléseivel (utópiáival) szemben – ami a XIX. észjárását jellemezte – a kézzelfogható valóság érdekelte. Pontosabban: kezében a világ, mint gyurma szerepelt: valós volt, de formázandónak vette. Története az átalakítási kísérletek (véres) históriája. Közben azonban –paradox módon – a „valóság iránti szenvedély” az álvalóság, a látszatok diktatúrájánál kötött ki. A század tragédiája.

A szocialista kísérlettel kezdi, a látszatvilág erőszakos elfogadtatásával: az ideologikus díszletekről kellett azt hinni, hogy maga a realitás, a hétköznapok tapasztalata semmis, a sztálini rendszer politikai színháza – minden. A világ náci átgyúrása még kegyetlenebb lett, de Badiout elsősorban a baloldal valóságkezelésének önkritikája érdekli. Mert marxista – nyíltan, bár nekem kicsit ómódi variánsban. Önkritikus, pedig a könyv igazi szenvedélyét a nyolcvanas évektől beköszöntő restauráció (az újkapitalizmus egyeduralmának kiépülése) idegesíti: egy újabb – igaz, kevésbé véres – álvalóság kialakulása. A hízelgő hazugság uralmának terjedése. Marxista, mondom, és ma már nincs egyedül: Eric Hobsbawm, Mészáros István, Giorgio Agamben, Slavoj Zizek társaságában egyre többen játszanak e csapatban.

Mondom: a könyv a század mélyáramlatait vizsgálja. Ilyen az Egyben vagy a Kettőben való gondolkozás, mint a kor mániája. Az Egy az egység, az „egy a parancs egy a végrehajtás” rendje. A Kettő a megosztottság, az ellenségkeresés, a mi-ők besorolás, és persze a háború kicsiben és nagyban. A háború, a XX. század meghatározó életténye és ideológiai kenete. De ilyen meghatározó mélyáramlat az igazság fogalmának zavara. (A század felfogásában: csak egy van belőle, aki nem hiszi, nem játszhat, rosszabb esetben végeznek vele…) Badiou ezzel az igazságfelfogással szemben így ír: „részesülni valamely igazságból annyi, mint felmérni, hogy vannak más igazságok is, amelyekből még nem részesülünk”. Emellett – mondja – csak a felszínes igazság humánus, a mélyebb igazság inhumánus (nincs tekintettel az emberre.) Hát, mit mondjak – kellemetlen.

A manipuláció koreográfiáját a kommunista pártok logikájában nyomozza. Brecht A rendszabály című darabját veszi elő. A harmincas évek kínai polgárháborúiban vagyunk, és a pártkatonák mennek a felszabadításban segédkezni. Útközben azonban megölik egyik társukat, mert az eltért a többség tanácsától, (a „vonaltól” – úristen, de régi babona ez is!). Félő, hogy az üldözők felismerik, a vonaltól eltérő lebukik, és a „mozgalom” bajba kerül. Kivégzik. Mert csak így lehet sikeres a felszabadítás… Ez a jövőre hivatkozó inkvizíció, a század kalandjaiban többször is kísértett. Brecht azonban mélyebbre ás: a darabban az áldozat elfogadja, sőt kéri a halálos ítéletet. A többit ismerjük (lásd Buharin, netán Rajk sorsát). Brecht a jelenséget és mélyáramát a kezdet kezdetén – a nagy perek előtt – ragadta meg, Badiou meg a század diagnózisában ki is terjeszti: nemcsak bolsevik trükk volt a hóhér és áldozat halálos ölelése, a fasiszta pártlogika is kölcsönzött innen, de más mozgalmak is osztoztak benne, s kevéssé véres formában, máig él. Beépült a politika természettanába. Csak reménykedni lehet, hogy a XXI. század megszabadul tőle. Az a rettenetes, hogy akkor, a benne élők számára majdnem természetes volt a kegyetlenség ilyen-olyan tobzódása, a gyilkolás kikerülhetetlensége. A vakok mítosza.

A század egészét ugyan a háború-pusztítás, és a monolit hitek kavalkádja szőtte át, a művészet és az avantgárd azért mégis ki tudott bújni e csapdából. Musil, Webern, Berg, Malevics, vagy Breton művei a jelenből való kitörés, a jövőre nyitás reményével biztattak. Ez lett a század egérútjainak egyike, az avantgárd, mint felszabadító mitológia. Ezzel szemben a restauráció mai gyakorlata a puszta jelenben élés alternatíváját kínálja, a jövő nincs (ne gondolj rá), a múlt zavaró: egyedül a prezentizmus (csak jelen van) a nyerő lap. Nos, annak idején az avantgárd e jelenbe zártsággal hadakozott. Hadakozott, de az Egy és a Kettő végzete az avantgárdot is elérte: minden irányzat kizárólagosságot követelt magának, („igazság csak egy lehet”) és lövöldözött a másik csoportra, másik művészetgyakorlatra (mert mindig „ketten voltak”), szóval itt is: harcnak kellett lennie…

A könyv poénja a század utolsó két évtizedét mozgató trend – a „restauráció” fogalmi kibontása. Restauráció: a hidegháború múltán kibontakozó „tiszta kapitalizmus”. Itt is csak a „végső kérdések” érdeklik: a társadalmi szerződés alaptételeinek sorsa. A francia forradalom hármas jelszavaiból, mondja, csak a szabadság maradt – „az a szabadság, amelyet erősen befolyásol a másik két szót sújtó megvetés (az egyenlőség utópisztikus és természetellenes, a testvériség a »mi« zsarnokságához vezet.)” Gyilkos mondat, mert a restauráció tényleg ezzel a szlogennel inti le a proteszt, vagy a kritikai elméletek fabrikálóit.

Mellékszálon hadd említsem, hogy e század második felében mennyire átitatta a kor francia értelmiségét a maoizmus. Mi itthon – benne élve a szocialista kísérlet balos és reformista gyakorlatában –jobbára viccelődtünk a kulturális forradalom iránti naiv lelkesedésen. Annyit lehetett tudni, hogy franciák számos mai nagysága kacérkodott Maóval – Lyotard direkt módon, Godard áttételesen, (lásd A kínai lány című filmjét), Louis Althusser mélyebben, a strukturalizmus antihumanista ágazta Foucault-ig érintőlegesen). Badiou könyvéből azonban az derült ki, hogy a csábulás erősebb volt, s hogy „a népmozgalom vs. pártbürokrácia”-blabla formálta (torzította) a francia baloldal entellektüel észjárását. Badiou ezzel is vitázik, de Mao iránti rokonszenvei ma is érezhetők.

Most, a válság idején Badiout is felfedezték, interjúkat kérnek tőle, tévécsatornák adják kézről kézre. Igaz, megpróbálnak bohócot csinálni belőle („öreg komcsi”), de ez ma már a médiának sem nyerő taktika. (Láttam a BBC egyik talk-showjában: próbálták lekezelni, de ő érvelt, ironizált – végül döntetlenre hozta a „mecscset”.) Ilyen is rég volt: marxista tévésztár.

A könyvet – amely eredetileg előadássorozat volt a ’90-es évek elején – Mihancsik Zsófia fordította precízen, élvezhetően.

Almási Miklós

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK