0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2003
Oldalszám: 220 oldal
Formátum: B/5, kötve
ISBN: 978-963-9326-71-2
Témakör: Tudománytörténet

Ára: 2700 Ft (Elfogyott)

Életeink
Egy tudományos kutató találkozása a 20. századdal

Hobbiból riporter az akadémikus

Népszabadság — 2003. június 23.

Hargittai István akadémikus felcsapott riporternek, és interjúkat készít a világ legnevesebb tudósaival, Nobel-díjasaival. Beszélgetéseiből egy angol kiadó már három kötetet adott ki. A nemzetközi tudományos életben ma ínár szinte rang mikrofonja elé ülni.

– Ön Magyarország egyik legjelesebb vegyésze, a szimmetria kiemelkedő kutatója, több kiváló tudományos és ismeretterjesztő munka szerzője. Hogyan adta fejét interjúkészítésre, egy ilyen, sok kollégája szerint tudóshoz méltatlan tevékenységre?
– A dolog a kémia kultúrájával és történetével foglalkozó, New Yorkban megjelenő nemzetközi folyóirat szerkesztésével indult 1994-ben. A Nobel-díjas amerikai vegyésszel, Linus Paulinggal folytatott levelezésem vezetett rá, hogy a szakcikkeket neves tudósokkal készített interjúkkal lenne érdemes bővíteni. Vele éppen én készítettem az utolsót halála előtt. Amikor hat évvel később vége lett a lapnak, többen kértek, ne hagyjam abba ezt a tevékenységet. Magam is ezt élveztem a legjobban a lapkészítésből, hiszen a világ legjobb tudósaitól kérdezhettem meg, ami engem érdekel. Ekkor, mintegy hatvan interjú elkészülte után, vetődött fel: a beszélgetéseket kötetbe kellene szerkeszteni. A könyv összerakásakor jutott eszembe, hogy ez irányú tevékenységem tulajdonképpen jóval korábban, 1965-ben kezdődött. Akkor ugyanis felhívott Simonffy Géza, a Magyar Rádió tudományos rovatának kiváló szerkesztője, és megkért, hogy csináljak interjút egy akkor érkező Nobel-díjas szovjet tudóssal. Elkészítettem, és el is hangzott a műsorban. Nagyon jól sikerült, olyannyira, hogy a most, Magyarországon megjelent Életeink című kötetemben, melyben híres kutatókkal való találkozásaimat mesélem el, idézek belőle.

– A tudósok általában nem könnyen nyílnak meg a közvélemény előtt, osztják meg gondolataikat idegenekkel. Kezdetben vajon könnyebben ment-e önnek a zárak felnyitása, mint ha hivatásos újságíró lett volna?
– Azt hiszem, igen. Két dolog szolgált előnyömre. Mindig hangsúlyoztam, hogy nem újságíró vagyok, hanem kolléga. Ezért a beszélgetések gyakran komoly szakmai mélységekbe is belebocsátkoztak, s ezt kedveli minden tudós, akikből ilyenkor szinte kikívánkoznak akár az emberi vonatkozású részletek is. Valószínűleg persze van valamilyen hajlamom arra, hogy megnyíljanak előttem az emberek. Az egyik partnerem mindenáron a szakmai tényeknél kívánt maradni, de amikor elküldtem neki a nyers kéziratot, azt írta, olyan dolgokat mondott el, amiket még a feleségével sem osztott meg soha. Ráadásul semmit sem húzott ki a szövegből. Persze mindegyik interjú más, egyik sem követ valamilyen modellt. Az egyik véglet, amikor egy Nobel-díjassal vidékre menet, kocsiban ülve, teljesen spontán készült a beszélgetés, míg a másik, amikor Nobel-díjas társa, egy japán tudós előre kérte a kérdéseket, a válaszai birtokában meglátogattam Kiotóban, és továbbiakat tettem fel, azokat leírta, és egy hét múlva azokra is megkaptam a válaszait. Ma már persze látom, az elején óriási szerencsém volt, hogy nem csapták be az orrom előtt az ajtót.

– Hogyan válogatja ki interjúalanyait? Például vannak-e preferenciái a tudományágak között?
– Nem válogatok, az alkalmak számomra esetlegesek. Általában egy konferencián vagy tanulmányúton kapom el a nagy matematikusokat, fizikusokat, kémikusokat és orvosbiológusokat, vagy amikor valamelyikük Budapestre érkezik. A találkozásokat – a konferenciákon adódó váratlan lehetőségektől eltekintve – természetesen felkészülés előzi meg, de ha túl felkészült vagyok, akkor a dolgoknak elvész az izgalma, és már nem tudok annyira őszintén kérdezni.

– Sok interjúalanya, mint például James Watson, a DNS társfelfedezője, később a barátja lett. Gondolom, ma már könnyen ki, nyílunk az ajtók, a kötetek bizonyítottak.
– Ez akkor vált számomra világossá, amikor egyszer Kaliforniában voltam vendégprofesszor, és látogatóban voltam valakinél, akivel másnapra terveztem egy interjút, és aki két év múlva Nobel-díjat kapott. Ő meghívott egy akkor friss Nobel-díjast, és a beszélgetésünkből nyilvánvalóvá vált, hogy az illető szeretne bekerülni az interjúalanyaim közé.

– Volt-e sikertelen találkozása, amiből acat lett interjú?
– Néhány éve Cambridge-ben egy híres tudóssal beszélgettem. Amikor leírtam a felvett szöveget, úgy döntöttem, hogy nem fogom felhasználni, mert az illető vagy csupa közhelyeket mondott, vagy már sokszor ismételt dolgokat. Őszintén megírtam ezt neki, és amikor újra Cambridge-ben jártam, megismételtük az interjút. Sajnos ugyanolyan eredménnyel, úgyhogy ez kudarcnak bizonyult. Más esetekben nehéz próbákat kellett „letennem” a sikerért. Egy ízben egy Los Angeles-i konferencia alkalmával egy azóta elhunyt vegyészt kértem beszélgetésre. Ő utánanézett, hogy ki vagyok, és időpontot adott. De nem a városban lévő munkahelyére vagy lakására, hanem az onnan többórányira levő víkendházába. Már tudom, próbára akart tenni, igazán elszánt vagyok-e az interjúra. Béreltem egy kocsit, kétszer eltévedtem, de odaértem, és az interjú ragyogóan sikerült.

– Hagyta-e cserben már a technika?
– Előfordult. Például amikor az amerikai Rosalyn Yalow-t felkerestem, szélütötten, tolókocsiban találtam. Ha tudom, milyen állapotban van, nem kértem volna fel. Szívesen, de nagy erőfeszítéssel beszélt, és amíg tartott az interjú, szinte elfeledkeztünk a fizikai helyzetéről. Valószínűleg a zavaromnak is köszönhető, hogy a beszélgetés vége felé vettem észre: nem ment a magnó. Akkor bekapcsoltam, és még egy kicsit beszélgettünk. Rettenetes érzés volt, de nem mertem újra kezdeni. Amikor elköszöntem, kiültem a folyosóra, és mindent a magnóra mondtam, amire emlékeztem, így megmentettem a helyzetet.

– Hány tudósinterjút készített eddig?
– Legalább százötvenet, s ebből mintegy nyolcvanat Nobel-díjasokkal. Később a feleségem, aki kutatóprofesszor, szintén bekapcsolódott az interjúkészítésbe, és a harmadik kötetben már néhány interjút ő jegyzett, a most készülő negyedik, fizikusokról szóló kötet pedig már teljesen közös lesz. Az első és a harmadik kötet egyébként a kémikusokkal, a második pedig az orvosbiológusokkal készült interjúkat tartalmazza. A tervezett befejező, ötödik kötet vegyes lesz, az összes tudományág képviselői szerepelnek majd benne.

– Idehaza élő kutató van-e a kötetekben?
– Furka Árpád az első, de még három itthoni magyarral, Marx Györggyel, T. Sós Verával és Fejes Tóth Lászlóval csináltam eddig interjút, és még többekkel készülök beszélgetni. Nagyon nehéz azonban úgy magyar kutatókat szerepeltetni, hogy másokat kihagyunk. Magyarországon ráadásul mások is készítenek tudósinterjúkat, és én nem akarok senkinek sem konkurenciát támasztani.

– A világban rangjuk van ezeknek a Candid Science (Szókimondó tudomány) címmel megjelent interjúgyűjteményeknek. Nemsokára az első megjelenik oroszul is. Ha jól tudom, vannak olyan honlapok, amelyeken egy amerikai egyetem hírként közli, hogy egyik professzora bejutott az ön válogatásába. Miért nem jelennek meg ezek a kötetek idehaza?
– Nem hiszem, hogy ilyen nagy tömegű, szakmai anyagot is tartalmazó tudósinterjúra lenne idehaza igény. Egy válogatásra azonban talán igen. A beszélgetések anyagát felhasználtam Az út Stockholmba című, szintén angolul megjelent könyvemhez, amelynek már lesz magyar fordítása, és az Életeink című kötet is ehhez a tevékenységemhez kapcsolódik.

– Ez a hobbija hogyan hatott professzor úr tudományos pályafutására?
– A kutatási irányomra feltétlenül. A beszélgetéseken keresztül annyira megfogtak az orvosbiológiai kutatások, hogy a kismolekulák egész életemen át tartó pontos meghatározása és modellezése után érdeklődni kezdtem az élő folyamatokban szereplő nagymolekulák iránt. Amikor készítem az interjúkat, olyan olvasókra, fiatal kutatókra és diákokra gondolok, mint amilyen én voltam harmadéves koromban, aki kereste az irányát.

Palugyai István

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK