Hargittai István Széchenyi-díjas akadémikus, egyetemi tanár Életeink című könyvét olvasva önkéntelenül a görög Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című munkájára gondolunk. Minden összevetésben van valami, az indító okra, a hasonlításra csábító kalandozás, egyben egy megfontolandó, óvatosságra intő, józan figyelmeztetés. Az embert csábítja a plutarkhoszi cél: mindenképpen példaképeket akar állítani olvasói elé, s ezért elsősorban pozitív történelmi személyeket keres. Kapitánffy István szerint „nincs még egy olyan ókori görög író, akinek közvetlen, vagyis nem a római irodalom közvetítésével érvényesülő hatása és utóélete az európai irodalomban olyan gazdag lenne, mint az övé; … a polgári forradalom vezéralakjai különösen közel érezték magukhoz a zsarnokság ellen, a szabad köztársaságért küzdő plutarkhoszi hősöket”. Nálunk „kötelező olvasmány volt a sárospataki kollégiumban”, Dugonics András is ismerte, sőt köztudomású, hogy „Kazinczy Ferenc és Berzsenyi Dániel kedvelt olvasmányai közé tartozott”. Plutarkhosz elismerésre méltó „hatalmas történelmi anyagot dolgozott fel”, s amikor egy görög személyiség mellé állított egy hozzá méltó, hasonló ethoszú római nagyságot, az összehasonlításban főszerepet játszott „a sorsukban megmutatkozó azonos mozzanatok”-on túl elsősorban jellemük hasonlósága.
Hargittai István előszavában határozottan hasonló összefüggésre utal, amikor egy brit kutató barátjának meghatározását idézi: „Tudósnak lenni olyan, mintha egy vallási rend tagja lennél, és a rend tagjának sokszor több közössége van egy, a föld másik felén élő kollégájával, mint a legközelebbi szomszédjával.” Polányi Mihály kémikus, tudományfilozófus definícióját is idézi, aki szerint a felfedezők társasága a „Tudomány Köztársasága”. A szerző, akinek könyve már a XXI. században jelent meg (s valamennyien reméljük, hogy még sok tudományos eredménnyel, számos kiváló könyvvel gazdagítja majd a XXI. század Európáját és benne hazánkat), fontosnak tartja, „hogy tudjuk, mi történt velünk az előző évszázadban, [mert] a huszadik század hirtelen véget ért, és ami benne történt, egyik napról a másikra történelemmé változott”. „Több mint tíz éve foglalkozom azzal – folytatja –, hogy lejegyezzem mindazt, ami velem mint tudományos kutatóval és mint zsidó magyarral történt a huszadik században.” S ő, aki az előzők szerint „a kutatók egy különleges klub”-jához tartozik, azt is leírhatja – mert saját bőrén érezte –, hogy „sokszor egyéb élettapasztalataim is olyanok voltak, mintha egy külön klubhoz tartozó lettem volna”. 1994-ben olyan nemzetközi folyóiratot alapított és tartott fenn hat évig, amely „elsősorban a kutatók és a tudományos felfedezések emberi vonatkozásaival foglalkozott ez irányú érdeklődésem azóta sem csökkent”. „Kettős identitásban nőttem fel, mint olyan sokan mások Magyarországon. Sohasem felejtettük el azt, hogy 1944-ben, amikor hároméves voltam, deportáltak bennünket. Életünk azonban sok vonatkozásban az asszimilálódott zsidók élete volt a maga összes kétértelműségével együtt Az 1990 körüli politikai változások nagyobb szabadságot és demokráciát hoztak, de olyan nyílt antiszemitizmus is megjelent, amely számomra szokatlan volt. Mindezek erősítették a zsidó identitástudatot, és én sem voltam ebben kivétel. Ez is tükröződik ebben a könyvben.”
„Minden egyes fejezet egy-egy Nobel-díjas tudós nevét kapta, fizikusok, kémikusok és orvosbiológusok neveit, akik munkájáról és életéről is szólok… Csak olyan Nobel-díjasokat választottam fejezetcímül, akikkel valamilyen módon volt személyes kapcsolatom… legtöbbjükben szó van saját életem néhány epizódjáról, valamint néhány barátom életéről… Azáltal, hogy életem epizódjait mások életével vegyítettem, egy kicsit a tudósokat és felfedezéseiket is emberközelbe próbáltam hozni.” Hargittai professzor könyve bizonyos mértékig személyes jellegű, ám az ő személyes élete és pályafutása „a gazdag közép-európai élet és kultúra” szerves része, ezért egyéni életfolyamatában általános érvényű axiómák is megfogalmazódtak. Bár szélsőséges – akár végzetessé is fokozódó – események történtek vele, úgy érzi, tipikus tagja generációjának. S csupán azért nem akarja elfelejteni élete negatív tapasztalatait, mert szeretné, ha a következő generációk elkerülnék azokat.
Hargittai István édesapja, dr. Wilhelm Jenő bíró sikeres ügyvéd volt, könyvet is írt a tisztességtelen verseny jogi vonatkozásairól. E könyv szerzője is Wilhelm Istvánnak született, hét évvel idősebb bátyja, Sándor azonban Hargittaira magyarosította nevét, amelyet István és későbbi családja is átvett és visel. Apai nagybátyjuk, Wilhelm Károly legendás ellenálló hős volt a német megszállás alatt. Édesanyja Brünner Magdolna, nevelőapja Pollák József lett 1946-ban, akinek feleségét és kisfiát, Pollák Istvánt tízévesen ölték meg. Az író édesapját eredetileg katonának hívták be egy autós alakulathoz. (Akkoriban keveseknek volt jogosítványa, ő pedig kiváló autóvezető volt. Elegáns tiszti egyenruhát csináltatott erre az alkalomra, de már nem viselhette.) A katonaságot is elérték a zsidótörvények, s Wilhelm Jenőt visszaminősítették munkaszolgálatossá: aknaszedő zsidó lett a keleti fronton. Testét egy akna tépte szét 1942. szeptember 30-án. Kisebbik fia, Istvánka akkor még csak tizennégy hónapos volt. Édesanyjuk 1908-ban született Orosházán – szép kertes házuk volt, békés otthonuk, s az utcai fronton a nagypapa, Brünner Ármin üzlete. Édesanyja női szabóságot tanult, szépen zongorázott (ezzel pénzt is kereshetett a családnak, a némafilmek korában), Ady Endrét rajongva szerette. Két nagybátyjuk közül Laci bácsi munkatáborban veszett el, az 1906-ban született Pista bácsi, dr. Brünner István pótpapaként segítette a csonka családot – kitűnően hegedült, édesanyjukkal kamarázott. A családot Orosházán hurcolták gettóba, ahol minden értékesebb tárgyat elvettek tőlük – még a vécépapírt is. Édesanyját beteggé, nagybátyját nyomorékká verték. Később zsúfolásig marhavagonokba préselték őket, hogy Auschwitzba szállítsák mindűket, az immár technikailag legmodernebb, „legnagyobb kapacitású” hitleri halálgyárba. Debrecenben az óbudaihoz hasonló téglagyárba terelték őket – újabb motozás, újabb holmik elkobzása –, ahol még kenyeret sem kaptak, s ivóvizet is alig. Itt ismét megszámlálták őket. A zsúfolt marhavagonokban csak állni lehetett. Az egyik sarokban egy vödör állt a szükségletek elvégzésére, amelyig a legtöbben el sem értek. Egy kortynyi vizet sem kaptak, hogy a szadista csendőrök kiélhessék „játékos kedvük”-et. Ugyanis erősen fűszerezett kolbászt dobáltak be hagymával (kenyeret nem!) – „Zabáljatok kutyák!” kiáltással. Kutyáknak nevezték és kutyákként is kezelték őket. A napon álló vagonokban üvöltöttek és dörömböltek a halálraítéltek, sokan beleőrültek az iszonyú szomjúságba. A kintiek csak röhögtek kínlódásukon: „Doboljatok, doboljatok csak, s táncoljatok is, ha kedvetek tartja!” – kiabáltak. Több halottjuk volt – már indulás előtt –, de nem engedték kitenni őket.
A Debrecenből indított szerelvényt kis idő múltán visszafordították, de nem Debrecenbe. Az Auschwitzba szánt emberszállítmány végül Ausztriában kötött ki. A határon a csendőrök visszafordultak, német katonák vették át a munkára szánt szerencsétleneket. Ők már megengedték, hogy vizet hozzanak egy közeli kútról, s a holttesteket is kivihették. Strasshofban ukrán egyenruhások csépelték őket a gyorsabb sorakozásra. Külön a férfiak, külön a nők. A tízévesnél fiatalabbak a nőkkel maradhattak. Ebben az elosztó koncentrációs táborban villámgyorsan kellett meztelenre vetkőzniük – a lassúbbak botzenére táncolhattak. Zuhanyozás, fertőtlenítés, sorakozás, névsorellenőrzés, ujjlenyomatvétel, fényképezés. Újabb sorbaállás a lágervacsoráért: Dörrgemüse kenyérrel. Alvás a barakkban háromszintes ágyakon. Reggel munka a táboron belül, este bevagonírozás. A vonat csak másnap indult Bécsbe: állva alvás. Bécsben átadták őket a német Todt szervezetnek: utazás teherautókon a Bischofgasse tizedik szám alatti iskolaépületbe. A tantermekben háromszintes ágyak, a családok együtt maradhattak. Ők hatan, egy kupacban. E „kislágerben” a csaknem hatszáz fogoly között hatvan gyermek is élt. A tizenöt évnél idősebbek a felnőttekkel jártak dolgozni, a tíz és tizenöt év közöttiek csoportosan kutatták át az előző nap lebombázott házakat. Mindent ki kellett hozniuk, még a szétszaggatott testeket is. A csontig fogyott legkisebbek oda is befértek, ahová a felnőttebbek már nem. Ők voltak a legveszélyeztetettebbek, gyakran rájuk omlott egy fal vagy tető. A betegeket és a legyengült öregeket az iskola padlásán helyezték el. A küszöbükre tett ételeket vagy magukhoz vették, vagy elpusztultak. Ez utóbbi sorsra jutott a nagymama. A primitív lágerführer verte az embereket; a gyermekeket és az öregeket is. Ellopta fejadagjukat, takaróikat, jobb holmijukat. A hiányos táplálkozás miatt a tízéves Sándor testét fekélyek borították.
A Wilhelm család kálváriáját hol Sándor, az idősebb fiú, hol maga a szerző vetíti elénk – nem a szokványos családregény folyamatosságával, hanem a rokon sorsú tudományos kutatókról írt tanulmányok közben, „en passant”. Többen is akadtak, akik Hargittai Istvánhoz hasonlóan korán elvesztették édesapjukat, s viselték annak nemcsak egzisztenciális következményeit, hanem lelki traumáit is; sorstársai voltak – többen is – a vallásuk következtében rájuk zúdult megaláztatásokban, üldöztetésekben, menekülésekben. Hargittai professzor, miközben elénk tárja a tizenkilenc Nobel-díjas pályafutását, beszámol a legkülönbözőbb tájak, országok szokásairól, társadalmi felépítéseiről és a tudományos élet olykor megdöbbentően szelektív irányításáról, például a kutatói, egyetemi tanári kinevezések nevek alapján való eldöntéséről (zsidó „nemzetiségűek”) a Szovjetunióban: Pjotr Kapica és Lev Landau üldöztetéséről, Alekszandr Kitajgorodszkij mellőzéséről, s általában az egyetemeken tapasztalható antiszemita incidensekről. De nem feledkezik meg azokról az élete során megismert, Nobel-díjjal ugyan nem honorált, ám kiemelkedő tudományos eredményeket felmutató magyar kutatókról sem – többek között Tisza László fizikusról, Klein Éváról és Klein Györgyről –, akik a svédországi Karolinska Intézetben világraszóló sikereket értek el a daganatimmunológiában. Említi Sós Verát és Turán Pált – mindketten nemzetközileg elismert matematikusok –, Erdős Pál matematikust, Polányi Mihály kémiaprofesszort, aki kémiai felfedezéseiért joggal kaphatott volna Nobel-díjat (fia, John Carl Polanyi 1986-ban megkapta), Furka Árpádot, az ELTE szerverkémia-professzorát, a kombinatorikus kémia úttörőjét, aki a peptidkémia területén ért el korszakos eredményeket érdekes felfedezéseivel (2002-ben Széchenyi-díjas lett).
A Hargittai professzor által kiemelt tizenkilenc Nobel-díjas közül tízen kaptak kémiai Nobel-díjat, öten orvosit, négyen pedig fizikait. Közülük Frederick Sanger a kémiait kétszer (1958, 1980), Linus Pauling pedig az 1954-ben elnyert kémiai után 1962-ben Nobel-békedíjat is kapott. A női emancipáció máig sem megoldott, „vérszegény” állapotára jellemző, hogy e tizenkilenc Nobel-díjas között csupán két nő van: Gertrude Elion (1918-1999) farmakológus, aki egész életét az elkerülhetetlenül halált okozó, végzetes betegségek leküzdésére szentelte (az általa feltalált gyógyszerek között az átültetett szervek kivetődését megakadályozó és rákellenes gyógyszerek, a leukémiát, vírusos fertőzést, köszvényt, fekélyeket legyőző, sőt AIDS-elleni gyógyszerek is szerepelnek); valamint Rosalyn Yalow (1921-), aki 1977-ben kapott orvosi Nobel-díjat olyan új radioimmunológiai vizsgálatok kifejlesztéséért, amelyek nagyon pontosan meghatározzák a vérben levő hormonok, például az inzulin koncentrációját. E technikát a világon manapság már mindenütt alkalmazzák. A szerző az általa itt tárgyalt Nobel-díjas magyar Oláh György kémikus és Wigner Jenő fizikus mellett nagy teret szentel a különösen erőszakos természetű Teller Ede atomfizikusnak; s igen fontos szerepet tulajdonít Arthur Koestlernek (1905-1983), a Sötétség délben (1940) című, fantasztikusan mélyre látó könyv szerzőjének, aki már „korán felismerte” és leleplezte az 1937-1938-as és az azt követő moszkvai koncepciós perek mechanizmusát, lidérces élményét. Ez a kegyetlenül pszichologizáló mű akár egy adott rendszer, egy adott kor „világirodalmi dokumentuma” is lehetne.
Nem célom a könyv teljességének leírása. Ezt a határozott elviséggel, szakmailag, irodalmilag és utánozhatatlan eredetiséggel megkomponált könyvet minden művelt magyar (és nem magyar) embernek el kell olvasnia. Hargittai Istvánnak és családjának élete a továbbiakban sem futott kipárnázott, aszfaltozott úton. A láger 1945 tavaszán felszabadult, az oroszok tábori konyháján többen halálra ették magukat. Viszontagságos módon, de Wilhelmék is hazaértek. Az ötéves Istvánka nagyszerű apát kapott Pollák József személyében. Az orosháziak teljesen kifosztották házukat, s a nem várt visszatértek jobban szégyenkeztek egy-egy jószáguk visszakérésekor, mint azok, akik szabad prédaként széthordták azokat. Mindenki ott ártott, ahol tudott. Házukat elvették, „osztályidegenné” minősítették őket, tisztességes munkát is alig kaptak. A fiúkat csak kicsinyes huzavona után vették fel a gimnáziumba.
Ha körülményes módon, de Hargittai István is leérettségizett, s 1959 őszén az ELTE vegyészkarára került, majd tanulmányait Moszkvában folytatta. Amikor 1965-ben Budapesten megkezdte kutatótevékenységét, tudta, mindenképpen olyan munkával kell majd foglalkoznia, amely még „terra incognita”. Új utakra kell lépnie úgy, hogy még a legkézenfekvőbb kiadásokért is meg kell küzdenie. De „omnia vincit animus firmus”, azaz mindent legyőz az erős akarat. A kutatás iránti lelkesedése izzott, s ez másokra is átragadt. Nagyra nőtt tudósként és emberként is. Tájékozódott a világban, átlátott a Patyomkin-falakon is. Csendes ember, határozott világképpel. Átgondolt és megszenvedett, belülről jövő kritikával látja a történéseket. Könyvében nem foglalkozik a vallással – az mindenkinek legbensőbb magánügye. De tudja, hogy „a magyar holokauszt 1944-ben [azért ment] olyan simán, olyan gyorsan, [mert azt előkészítette] a magyarországi antiszemitizmus”.
Ez az izgalmas munka több egy tudós egyéniség önvallomásánál. Tükröt tart volt századunk, a XX. század elé, szembesítve annak minden szépségével, eredményével és gyötrelmével is, amelyeket így vagy úgy mindannyian átéltünk, de különös intenzitással azok, akiket a kor „fonáksága” származásuk okán a kirekesztés, az üldöztetés és a végcél szennyes viharába vetett, s hordott a pokol kapujáig, akár az elmúlásig. Az olvasás mámorával követjük ezt a könyvet mondatról-mondatra, lassan, türelmesen, gyönyörködve és töprengve minden gondolatán. Nem tudjuk letenni, míg végére nem érünk, s visszatekintve az egészre, a teljességből le nem vonjuk a specifikus tanulságot, az egyénre vonatkoztatható követendő példát. Úgy próbáljuk magunkba szervesíteni annak átgondolt „magvát”, lényegét, hogy az sajátos szemléletünk, önnön életvitelünk adekvát részévé váljék.