0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2003
Oldalszám: 220 oldal
Formátum: B/5, kötve
ISBN: 978-963-9326-71-2
Témakör: Tudománytörténet

Ára: 2700 Ft (Elfogyott)

Életeink
Egy tudományos kutató találkozása a 20. századdal

Élettöredékeink

Élet és Irodalom — 2003. október 31.

„Már középiskolás voltam, amikor bátyám Hargittaira magyarosította nevét, amelyet véletlenszerűen választott ki egy telefonkönyvből. Érettségi után követtem példáját. […] Tudományos dolgozataim, könyveim már mind Hargittai név alatt jelentek meg. […] Ennek ellenére még ma is, amikor meghallom a nevemet, kicsit csodálkozva nézek körül, mintha biztos akarnék lenni abban, hogy e név tulajdonosa valóban én vagyok” – vonja be az olvasót Hargittai István Széchenyi-díjas akadémikus Életeink című könyvének mindjárt a legelején abba a kommunikációba, illetve diskurzusba, amely nélkül aligha tehetnénk szert személyes identitásra. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem kémiaprofesszora tíz évvel ezelőtt kezdte lejegyezni mindazt, ami vele mint tudományos kutatóval és mint zsidó magyarral történt, hogy ha a következő században minden másképp lesz, gyermekei és leendő unokái tudjanak gyökereikről.
A szerzőnek húsz év óta ez az első magyar nyelven megjelent könyve, pedig tucatnál is többet írt már. Ezt is először angolul fogalmazta meg A Different Republic címmel, ami brit krisztallográfus barátjának arra a megjegyzésére utal, mely szerint a tudományos kutatói lét olyan, mintha az ember egy vallási rend tagja lenne, és e rend egy-egy tagjának sokszor szorosabb és közvetlenebb kapcsolata van a föld másik szegletében élő kollégájával, mint legközelebbi szomszédjával. Ehhez a különleges klubhoz tartozik a szerzőn kívül az a tizenkilenc Nobel-díjas tudós is, akik egyben az egyes fejezetek címadói. A velük folytatott beszélgetésekből illetve az ő élettörténeteik felidézésével láthatunk rá a tudományos felfedezésekhez vezető megannyi küzdelem, zsákutca, nehézség mellett a szerző néhány közeli ismerősének és magának a szerzőnek az életére is. Szakasztott úgy, ahogy Baán Tibor fogalmaz Kis ars poeticájában: „a versekről szomszéd versekre látni…” A dialogizáló partnerrel való kommunikációban születik meg maga az elbeszélés, miközben a saját történet újraértelmezésével és újraszerkesztésével az identitás újraértelmezése és megszilárdítása zajlik.
Sune Bergström (1982-ben kapott orvosi Nobel-díjat prosztaglandin kutatásaiért) története kapcsán tudjuk meg, hogy a szerző alig múlt egy éves, bátyja nyolc, amikor a keleti fronton szolgálatot teljesítő ügyvéd édesapjuknak egy akna leszakította az alsó testét. A Marshall Nirenberg (a genetikai kód megfejtésében kifejtett úttörő munkásságát 1968-ban ismerték e1 Nobel-díjjal) nevével szimbolizált fejezetben rajzolja meg édesanyja finom portréját. A kétszeres kémiai Nobel-díjas Frederick Sanger történetébe szövi bele a debreceni gettóból Auschwitzba tartó vonatuk eltérítésének, valamint a strasshofi, majd a bécsi lágernek az emlékképeit. Az ugyancsak kémiai Nobel-díjas Manfred Eigenről szóló fejezetben olvashatunk bele első ízben Kiss Lászlónak, az ELTE nyugdíjas kémiaprofesszorának auschwitzi naplórészleteibe. És a fizikus Philip Anderson vezet el bennünket Teller Edéhez, akinek amerikai imázsa – a szerző szerint –, 1954-ben, kollégája, Robert Oppenheimer állambiztonsági meghallgatásán tett nyilatkozata óta aligha mondható pozitívnak.
Hargittai István könyvének valamennyi szereplőjét személyesen ismeri. Első nyomtatásban megjelent írása óta ugyanis, amit 1964-ben az ÉS közölt, hetven Nobel-díjassal és ugyanennyi más tudóssal rögzített beszélgetéseket, melyek önálló interjúkötetekben láttak napvilágot angol nyelven. Életeink című könyve rácáfolni látszik arra a dogmára, miszerint a tudományos kutatás eredményei függetlenek a kutató személyiségétől. Nem titkolt szándéka továbbá az sem, hogy egy-egy tudományos kérdést és felfedezést a személyes megközelítés révén hozzon közelebb az olvasóhoz. Hiszen maga is elhivatott kutató, aki ugyanazt az eufóriát érezte akkor is, amikor a középiskolában levezette a csonka kúp térfogatát, mint amikor megjelent az első csepp neopentilalkohol üvegberendezése csőrében az egyetemi szerves kémiai laboratóriumban, és akkor is, amikor 1966 körül az MTA várbeli számítógépközpontjában a szobanagyságú Ural-2 által megjelenített adatokból kirajzolódott a szulfurilklorid-molekula háromdimenziós szerkezete.
A könyv műfaja talán kísérletinek mondható. A szerző „szemérmes krónikájában” – ahogy Göncz Árpád fogalmaz ajánlásában – ugyanis a kapcsolatokra bontott XX. századi tudománytörténet, az abba beékelődő életrajzi mozaikok és önreflexiók, a jellegzetes és kivételes elemeit valószínűtlenül ám tényszerűen vegyítő életepizódok mellett terítékre kerül a magyar holokauszt és a magyarországi antiszemitizmus néhány kérdése is. Sőt, a kiegyensúlyozott, nagyon személyes, ugyanakkor elegánsan objektív hangnak köszönhetően röpke pillanatra felrémlik a diskurzusképtelen események világa is.
Talán éppen ezért számíthat joggal sokak figyelmére.

Ferenczi Andrea

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK