0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2011
Oldalszám: 467 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2795-73-7
Témakör: Nyelvtudomány, Tudománytörténet, Történelem

Eredeti ár: 4900 Ft
Webshop ár: 3675 Ft

KOSÁRBA
Nyelvrokonság és hunhagyomány
Rénszarvas vagy csodaszarvas?

Hunok legyünk vagy magyarok?

Népszabadság
2012.03.18.

Az őstörténet már a középkorban politikai témává lettA magyar történelemnek, de különösen az őstörténetnek nem kellene politikailag megosztó ügynek lennie. Ezt gondolja Sándor Klára nyelvész, a szegedi egyetem bölcsészkarának docense, aki gondolatait, kutatásai eredményeit nemrég adta közzé vaskos kötetben (Nyelvrokonság és hunhagyomány, Budapest, 2011, Typotex).

 

A kutató a dogmatizmus egyik formáját sem szereti, s nem elítélni, hanem megérteni akarja a kérdés körül kavargó indulatokat. Az, hogy mellesleg politizál, s korábban országgyűlési képviselő volt az SZDSZ színeiben, nem zavarja törekvéseiben.
Sándor Klára könyvéből kiderül, hogy az őstörténet, az eredet, sőt a nyelvrokonság kérdéseimár a középkorban is politikai ügyek voltak. A később forrásként kezelt és tisztelt krónikák szerzői az aktuális uralkodók és elitek javára konstruáltak elődöket, és alkottákmeg a különböző területekhez való jogosultságot igazoló legendákat (Attila, fehér ló stb.). A legendákban természetesen felbukkantak akkor még élő nemzetségi és népi hagyományok emlékei, de legalább akkora volt a szerepük az ősi múlt megalkotásában a korabeli Európában uralkodó nézeteknek.
Tehát ha a IX. században a nyugatiak újra keletről támadó pogány lovascsapatokkal találkoztak, nem is gondolhattak másra, mint az V. század római birodalmát zaklató hunok vagy esetleg a későbbi avarok visszatértére. És érvényes irodalmi műveltségük miatt ezeket nem is nevezhették másnak, mint szkítáknak, szarmatáknak, hiszen az ókori történetírók ezeket az iráni nyelvű és kultúrájú nomádokat írták le részletesen. A nomádok tehát szkíták, illetve hunok voltak a Nyugat szemében és szóhasználatában. Az általuk használt nyelv, a genetikai eredet kérdése aligha foglalkoztatta ezeket a szerzőket, hiszen nyilvánvaló volt, hogy ők is Noé atyafiságából eredeztethetők.

A nyugati forrásokból merítettek aztán a magyar királyok krónikásai, s a későbbi középkorban az ezeket a krónikákat öszszegző humanista szerzők, majd történetírók. Attila és a hunok, akik eleinte riasztó pogány pusztítók voltak, hamarosan dicső uralkodóvá, vállalható előddé lettek. A hun legenda évszázadok alatt részévé lett a magyar azonosságnak. Sándor Klára szerint azért előfordulhat, hogy Attila névre hallgató honfitársainkra borzongó félelemmel néznek Nyugat-Európában. Arról senkinek nincs biztos tudomása, hogy a hun miféle nép volt – nyilvánvalóan több etnikumot fogott össze a szövetség, mint minden nomád nép esetében. A vezértörzsük a most uralkodó nézet szerint feltehetően valamilyen török nyelvet beszélt, de volt, aki mongol vagy iráni nyelvűnek gondolta őket. Később sok volt a törzsszövetségben a germán nyelven beszélő nép is. Az avarok nyelvéről valamivel többet tudunk, biztosabbak lehetünk benne, hogy fontos csoportjaik nyugati török nyelvet beszéltek –mondja.
A szerző úgy látja, hogy a népek vándorlásáról és a sztyeppe társadalmairól, a nomád államokról, törzsszövetségekről a nagy többségnek alig-alig van valós tudása. Ebben hibásnak látja az iskolát: a rómaiakról tizenkét fejezet szól az iskolai történelem-tananyagban, a magyar államalapítás előtti korról csupán négy. A nomádok – állítja –, a nagy ellenállást kiváltóktól eltekintve, nem akarták elpusztítani a meghódított népeket, hanem inkább alávetették, szövetséges katonai erőként használták őket. A nyelvek, kultúrák, hitvilágok, vallások együttélése volt a természetes állapot. Az ugor eredetű nyelven beszélő magyarok például valószínűleg iráni népekkel együtt élve tértek át a nomád életformára, s vettek át olyan hitvilági elemeket is, mint a nép elődeit új hazába vezető csodaszarvas mítosza. Sokáig éltek együtt török nyelvű népekkel, amit a magyar nyelv szókincse bizonyít.
A szókincs arról a tárgyi és szellemi kultúráról, életmódról is mesél, amelyet a szavakkal jelöltek. A két nyelv egyébként szerkezetét tekintve is nagyon közel állt egymáshoz. Sándor Klára könyvében arról is szeretnemeggyőzni, hogy amagyar nyelv finnugor eredete és a magyar nép és vezető rétegének pusztai hitvilága, eredetmondája között nincs ellentmondás. És azt is erősen mondja, hogy a nyelv nem bizonyítja a nép biológiai, genetikai eredetét. A nyelvcsere gyakori jelenség volt, mert a két- vagy többnyelvűség a természetes állapot – állítja. Az az egynyelvű állapot, amelyet a mai magyarok megélnek, viszonylag új, és a szerencsétlen történelmi fejlemények következménye. Nem élünk már együtt gyakorlatilag más nyelven beszélő népekkel, így tapasztalatunk sincs erről.
– Az eurázsiai pusztán a különféle népek megjelentek és eltűntek a forrásokban, de viszonylag sok volt az olyan népcsoport, amely soha nem mozdult el a lakóhelyéről, csak hol az egyik, hol a másik nomád törzs vezetése alatt állt – egyszerűsíti le a népek nagy vándorlásának történetét Sándor Klára. De még hozzáteszi: a maradók is és vándorlók is sokszor átvették az erősebbek nyelvét és hitvilágát. Ilyen átvétel, közös kincs a csodaszarvas legendája, amely leginkább az iráni nyelvű népekkel való együttélésre emlékeztet, de török, mongol, szibériai és uráli nyelvet beszélő népek is jól ismerik. Viszont genetikai rokonságot feltételezni azokkal, akikkel a nyelvünk valamilyen fokú rokonságban áll, vagy azokkal, akiknek hitvilágában fedezünk fel ismerős elemeket, nagyarányú tévedés. Már a honfoglalók között is viszonylag kevés volt a jellegzetes ázsiai genetikai jegyeket hordozó ember. Később ez még inkább így lett. A középkorban a sztyeppéről betelepedett kunok is jórészt európaiak voltak – szögezi le. Ahogy beszélgetünk, és felvetem, hogy a honfoglalók gondolhattak-e a hunokra mint őseikre, vagy hogy az Árpád-házban élt-e a rokonság tudata a nagy hódítóval, többször kapok kérdéseimre olyan választ, hogy „ezt bizony nem lehet tudni, mindkét lehetőség mellett hoznak föl érveket”.
A kutató kényszerű harcot folytat a nálunk különösen jól tenyésző nyelvrokonsági és fajrokonsági elméletekkel. Könyvében fel is sorol belőlük egy tucatnyit. (Feltételezem, hogy lesz ezekből még több, mert állandóan újabb megoldásokkal állnak elő a lelkes felfedezők, akik találtak már rokonokat a kaliforniai indiánok között is, s van olyan elmélet, amely –az egyébként XIX. századi – ételek receptjeiben véli feltalálni a közös eredet megoldását.) Sándor Klára tudóshoz méltó empátiával szemléli ezeket a „halálosan biztos” nyelvtörténeti megoldásokat. Azt fájlalja leginkább, hogy szinte mindenki képesnek érzi magát, hogy a nyelvészet kérdéseiben állást foglaljon, sokszor természettudósok is, akik nyilván meghökkennének, ha szakmájuk kérdéseiben amatőrök nyilvánítanának véleményt.
A magyarok, a magyar nyelv eredetéről persze számtalan sci-fi is született, s feltehetően születik is még, ezt Sándor tanárnő szkeptikusan veszi tudomásul. Az ok immár kétszáz éve az, hogy a sokszorosan bizonyított finnugor nyelvrokonság nem elégíti ki az illetőket. A nyelvrokonságot tévesen azonosítják a „néprokonsággal”, s a mai szibériai uráli népek a maguk sanyarú állapotában nem megfelelő rokonok számukra. Sándor Klára azonban talál dogmatikusokat a „finnugor oldalon” is bőséggel. Egyik hőse Vámbéry Ármin, a nagyszerű és vakmerő világutazó, Közép-Ázsia világának egyik feltárója. Vámbéry – szögezi le – nem utasította el a finnugor rokonságot, de a török kapcsolatok fontosságát is hangoztatta. Pályája során változó mértékben, de a török kapcsolat híve volt. Sándor Klára Vámbéryről szólva kiemeli: a sánta utazó Persepolis ősi romjainak egyikét felkeresve, ezt véste a kőre: Éljen a magyar! Ehhez azt fűzi hozzá, vajon mit kezdenek ezzel azok a szélsőjobbosok, akik számára egy csomagban van az antiszemitizmus és a magyarokra erőszakolt finnugor nyelvrokonság. Ez egyébként része a hazai szélsőjobbos összeesküvés-elméleteknek.Megdöbbentő, hogy mennyire tartják magukat azok a romantikus nézetek, amelyek szerint a bécsi kamarilla, az orosz cár, a kommunisták (persze velük a zsidók) és most a nyugati nagytőke azért erőlteti a finnugor rokonságot, hogy ezzel megalázza a magyarságot.

A nyelvész szerint a délibábos őstörténet nem magyar sajátosság. A törököknél például maga az államalapító Kemal Atatürk akarta nemzeti hitvallássá tenni elméletét, miszerint a törökök alkották a különböző világcivilizációkat, például ők építették a piramisokat Egyiptomban. Finnországban is él olyan nézet, mely szerint a finnek a terület őslakói, s nem volt semmiféle bevándorlás kelet felől. Hogy miért ilyen erősek ezek az összeesküvés-elméletek? Sándor Klára szerint a tudománnyal szembeni bizalmatlanság erősödése, az ezotéria felé fordulás, az értékek relativizálódása s egyben az információözön az oka. Az internet is tele van halálbiztos elméletekkel, s ezek eljutnak mindenkihez, és könnyebb hinni bennük, mint az összetettebb, sok bizonytalanságot is tartalmazó tudományos nézeteket megérteni. A világban valóban léteznek érdekközösségek és titkos kapcsolatok, mindig léteztek, de most többről szerzünk tudomást, ez csak megerősíti az általános összeesküvésekbe vetett hitet.
Sándor Klára azt mondja, nem örül neki, hogy a társadalom politikai megosztottsága az ő tudományterületét is érinti. Egyáltalában nem tartja szükségszerűnek, hogy akit érdekel a hun hagyomány vagy a rovásírás, az szélsőjobbos legyen. Az is bizarr, hogy a finnugor nyelvrokonság is politikai kérdéssé váljon, ahogy az ősi puszta törökségével való kulturális kapcsolat. A székely írás szerinte nagyon érdekes eleme kultúránknak, megőrzése a legkiválóbb magyar humanisták nevéhez fűződik. Érdemes tehát kutatni, minél többet tudni azokról is, akik használták. A volt szabadelvű képviselő újabb könyvet ír erről a témáról, világnézetét pedig továbbra sem cseréli le.
Bolgár ritkaságok
Különleges összefoglaló jelent meg Bulgáriában a múlt évben A bulgarizmus alapjai címmel. A szerző aktív politikus, a szélsőjobboldali Ataka (Támadás) párt alapító vezére. Könyvecskéjében röviden összefoglalja, hogy kik is a bolgárok, honnan jöttek, miről híresek. Sziderov felfedi a titkot, hogy az eddigi elképzelések a bolgár őstörténetről ellenséges (osztrák, orosz) összeesküvés termékei. Nem igaz, hogy népének ősei török nyelvű bolgár törzsek s a területre beván dorló szlávok. A bolgárok majd tízezer év óta mindig is itt éltek – szögezi le, s ha más földrajzi tájakon is felbukkan a népnév, az csak a kirajzások miatt van. A világ nagyjai – fedi fel –mind bolgárok voltak. Az ősiséget a DNS-régészet bizonyítja – állapítja meg a politikus, aki szerint a bolgárok már a III. században felvették a kereszténységet. Elképesztő a hasonlóság a magyar nyelven megjelenő és jelenleg is kapható alapvetések és a Sziderov-opus között. Nem valószínű, hogy a bolgár politikus plagizálta volna a magyarországi szerzőket. Az alapvető eszmeközösség hozhat ki különböző nemzetiségű rasszista tébolyultakból ugyanolyan hagymázas elméleteket.

Miklós Gábor

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK