Recenziók: Műkereskedelem

Nyitóoldal / Könyvek / Művészet / Művészetelmélet / Műkereskedelem / Recenziók

Megjelenés: 2013
Oldalszám: 232 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2797-91-5
Témakör: Művészetelmélet
Sorozat: Képfilozófiák

Eredeti ár: 3900 Ft
Webshop ár: 2925 Ft

KOSÁRBA

Csomagban még olcsóbb!

Műkereskedelem

Egy cápa ára

Martos Gábor

Ugrás a recenziók listájához

A kérdés: mit fizet meg a vásárló

Népszava

2013. április 02.

A művészeti árverések titokzatos és izgalmas világáról jelent meg Műkereskedelem - Egy cápa ára címmel Martos Gábor könyve. Az Írók Boltjában holnap délután 4 órakor György Péter esztéta mutatja be az elegánsan illusztrált, olvasmányosan megírt kötet. A szerzővel a téma időszerűségéről beszélgetünk.

- Mottóként idézi egy angol festő véleményét, miszerint ma a műkereskedelem korát éljük. Igaz ez?

- Sok szempontból igen. Napjainkban óriási pénzek forognak a műkereskedelemben, és számos példa ismert arra is, hogy némely művet, majd ennek hatására az érintett művész más alkotásait is miként emelte csúcsra a műkereskedelem. Az anyagi siker csúcsára, hiszen itt kifejezetten kereskedelmi tevékenységről van szó. Az esztétikai, művészettörténeti értékelés más téma. A kettő ugyan nem független egymástól, de a viszonyuk összetett. Hogy milyen üzlet lehet a műkereskedelem, arra jó példa a könyv címében is szereplő cápa. 1991-ben az ausztrál partoknál fogták ki, a halászoktól Damien Hirst angol képzőművész 6000 fontért vásárolta meg, akváriumot épített neki, formaldehidbe rakta, és azt a címet írta mellé: A halál fizikai lehetetlensége egy élő tudatában. London egyik legjelentősebb műgyűjtő-műkereskedője 50.000 fontért vásárolta meg a műtárggyá előlépett döglött halat, majd alig másfél évtizeddel később már 12 millió dollárért adott rajta túl. A mű ma a New York-i Modern Művészetek Múzeumában látható. De ehhez kellett a műgyűjtés-műkereskedés olyan legendás figurája is, mint Charles Saatchi, aki nem mindennapi üzleti érzékkel vívott ki magának megkerülhetetlen nevet a műtárgyak piacán.

- Egy festő pillanatnyi piaci értéke mennyire fejezi ki a műveinek esztétikai értékét?

- A könyvemben idézem Renoir egy mondását, miszerint "Az egyetlen barométer, amely jelzi a festészet értékét, az árverési csarnok". De Andy Warhol is a pénzt tartotta a művészet legfőbb mércéjének. Az emberek ma világszerte az éppen aktuálisan leütött mesés árakra figyelnek, még akkor is, ha tudható, hogy a piaci és az esztétikai érték nem feltétlenül fedi egymást.

- De azt talán mégsem mondhatjuk, hogy Csontváry attól nagy festő, hogy az egyik képét 240 millió forintért ütötték le?

- Nyilvánvalóan párhuzamosan létezik a piac és a művészettörténet "saját" ítélete. Csontváry esetében az is közrejátszik a kiemelkedő áraiban, hogy nagyon kevés festménye van a piacon. A Traui tájkép naplemente idején című képe a Virág Judit Galériában történt tavaly decemberi 240 milliós leütéssel tényleg tartja pillanatnyilag a magyarországi leütési csúcsot. De a műkereskedelemben mindig kérdés, hogy a vevő mit fizet meg. Sokak szerint a nevet. Csakhogy többször is idézem a könyvben Judith Benhamou-Hue francia műkereskedelmi szakértőt, aki kizárólag kereskedelmi szempontokból vette sorra azokat a tényezőket, amelyek befolyásolják egy-egy műtárgy aktuális piaci árát: az ő listáján a művész neve csak az ötödik a sorban.

- Csontváry esetében is igaz lenne ez?

- Tegyük fel, hogy ugyanez a kép nem Virág Juditnál (vagy nem Kieselbach Tamásnál, tehát a két hazai vezető aukciósház egyikénél) kerül kalapács alá, hanem egy kisebb galériában vagy egy vidéki árverésen. Egyáltalán nem biztos, hogy akkor is ugyanezt az árat érné el. Ahogy megfigyelhető az is, hogy a világ legmagasabb leütési árait rendre Londonban és New Yorkban érik el. A top-leütések listáján a legritkább esetben szerepel mondjuk Zürich vagy München, pedig ott is számos aukciót rendeznek. Fontos az is, hogy ki adja el az adott műtárgyat: az ismert, vonzó, érdekes név is alaposan feltornászhatja az árat.

-Korábban hallottuk, miszerint a Távol-Kelet jön fel a műkereskedelemben.
Igaz ez?

- A Távol-Kelet továbbra is rendkívül erős a műkereskedelemben. Törökország is nagy lendülettel jön fel, Isztambul ma már az egyik legfontosabb kortárs művészeti helyszín, és India is egyre erősebb ezen a téren is. Ami pedig a vásárlóerőt illeti, az oroszok egyre meghatározóbbak a piacon. Roman Abramovics és milliárdos társai jelentős összegekért vásárolnak, részben orosz műveket, amelyeket aztán visznek haza. Ez a fajta patriotizmus a kínaiakra is jellemző: amikor az ilyen-olyan dinasztiák idejéből származó kínai vázák, selyemképek, kalligráfiák sokmilliós leütéseket érnek el, szinte száz százalék, hogy a vevőjük kínai, aki viszi haza a külföldre került páratlan műkincset.

- Érdekes esetet olvashatunk a könyvben arról, hogy egy árverésen alacsony áron kínáltak egy régi, besötétedett képet, ám végül igencsak magas áron ütötték le, mint kiderült azért, mert a licitálók azt gyanították, hogy az egy eredeti Tiziano. Megengedhet magának ilyen tévedést egy aukciósház?

- Megtörténnek ilyen esetek, sőt néha olyanok is, amelyeknek per lesz a vége. Ez az eset egy angliai vidéki árverésen történt, de néha a nagyokkal is megesik egy-egy malőr. De a könyvem elején én hangsúlyosan jelzem, hogy melyek azok a kérdések, amelyekkel nem foglalkozom. Ilyen például a képek szerzőségének a meghatározása, mert az nem piaci, hanem művészettörténeti probléma. De a szerző meghatározásának néhány esete művészetfilozófiai szempontból is érdekes. Ilyen például a Lengyel lovas című festmény alkotójának a kérdése. A New York-i Frick-gyűjteményben a kép a mai napig Rembrandt neve alatt van kiállítva, noha azóta a szakértők megállapították, hogy nem ő, hanem egyik tanítvány festette. Arthur C. Danto, az egyik legnagyobb élő művészetfilozófus azt írja az esetről, hogy nemcsak az a kérdés, hogy ha Rembrandt nevén szerepel a mű egy árverésen, akkor több nullával magasabb árat ér el, mintha egy ismeretlen szerző lenne az alkotója, tehát hogy a piac is a nevet árazza be. De ugyanígy "áraz" a művészettörténet is, hiszen Rembrandt-műként a kép főhelyre kerül egy múzeumban, míg ismeretlen festő képeként alighanem csak valamelyik oldalsó teremben fog lógni. Miközben a kép ugyanaz - emeli ki Danto.

- A magyar műtárgyak között is van hasonló...

- A Szépművészeti Múzeumban lóg egy Férfiarckép, amelyet Pulszky Károly vásárolt állami pénzen Raffaello-festmény gyanánt. Hamarosan kiderült azonban, hogy a kép nem Raffaellóé, Sebastiano del Piombo festette. Pulszkyt - részben ezzel összefüggésben is - meghurcolták, öngyilkos lett, ahogy Radnóti Sándor Hamisítás című könyvében írja, akár a műmeghatározás áldozatának is tekinthetjük. Pedig a kép ugyanolyan gyönyörű, mint amikor Raffaellónak hitték. De ha árverésre kerülne, alighanem messze alatta maradna annak az árnak, amit egy valódi Raffaellóért fizetnének a licitálók.

- Elképesztően gazdag adatbázissal dolgozik, és lenyűgöző a kötet végén közölt többféle toplista is a legmagasabb árakról. Sőt a különböző műfajokban közölt csúcsértékekről elég ritkán kapunk információkat.

- Több, mint tíz éve kezdtem a kötet anyagának az összegyűjtéséhez, és azóta szó szerint minden áldott nap körülbelül két, két és fél órát töltök az interneten, nagyjából 80-100 szakmailag számottevő oldalon megyek végig, és gyűjtöm az adatokat. A könyvemben található adatokat 2012. december 31.-ével le kellett zárnom, természetesen azóta már egy sor újabb adatot gyűjtöttem ki.

- Milyen folytatást tervez?

- Részben a könyv kapcsán botlottam bele egy eddig ismeretlen budapesti magángyűjtemény történetébe. Mások mellett Rippl-Rónai, Ferenczy, Derkovits, Kosztka, Mattyasovszky, Czóbel, Vaszary műveit foglalta magába a két háború között összevásárolt kollekció, amely később Svájcba került, majd részben visszatért az országba. Nemcsak a gyűjteményben volt képekről készült fotók, hanem egy naplószerű kéziratos visszaemlékezés is fennmaradt róla, vagyis a gyűjtemény sorsa szépen feltárható. Tulajdonosa annak idején pesti zsidó tőzsdeügynök volt, és ha sikerülne könyv formájában megörökíteni a történetét, az jól példázná, hogy nemcsak a híres, nagy hazai arisztokrata és mágnás-gyűjtemények tulajdonosai, hanem a polgári középréteg egy-egy tagja is értékes példát adott a műpártolásnak erről a formájáról.

Bársony Éva

http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=634571#null