Bodó Mihály A festészet mint nyelvjáték című tanulmánykötete wittgensteini alapokra építkezik. A szöveg a klasszikus festmények elemzésekor megszokottá vált figurális olvasat részleges kiiktatását kísérli meg, és a reneszánsz festészet remekműveinek absztrakt elemeken, komponenseken át történő bemutatásra törekszik, ahol kulcsszó a nyelvjáték lesz: „A filozófus közvetítő okfejtések nélkül rendelte egymáshoz a nyelvet és a gondolkodást. (...) Wittgenstein a nyelvjátékok közé sorolta az olyan tevékenységeket is, mint egy tárgyat egy rajz alapján előállítani, egy történetet kitalálni és olvasni, »színházat játszani«, rejtvényt fejteni és minden olyan cselekvést, viselkedést, kommunikációt, melyben az emberi értelem szerepet játszik.” (10.) A szerző tehát a festészetet eme nyelvjáték körébe sorolja, így kíván összefogó képet adni a reneszánsz során végbemenő, absztrakt-figurális viszonyok alakulásáról, főként a festői gyakorlatok, a legnagyobb reneszánsz mesterek technikái felől megközelítve azt. 
A szöveg egyik leghangsúlyosabb kérdése talán az, hogy miben nyilvánul meg a nyelvjáték-elmélet szükségessége és legitimitása a középkori festészet absztrakt módszerei alakulásának vizsgálatakor? Bodó Mihály alapgondolata az, hogy a figurális-absztrakt játékszabályok nagy része, melyek napjaink műértelmezésére és befogadásukra is hatással vannak, a nagy reneszánsz festők műhelyeiben születtek meg és kanonizálódtak, és a mai napig megfigyelhetőek például a fényképészetnél és a filmeknél is. A kötet ennek tükrében felvázolja az elméleti alapokat, a módszert, amellyel később megközelíti, és részletesen elemzi Leonardo, Michelangelo, Tiziano, Tintoretto és végül Caravaggio, a vizsgálódást tekintve is mérföldkőnek számító freskóit, táblaképeit, hogy ennek során egy érdekfeszítő narráció rajzolódhasson ki. Az alkotók az elmélet szerint nem képeket festenek, hanem színes foltrendszereket helyeznek egymás mellé, afféle kódokat, melyek viszonya a hagyományos értelmezésre kerülő képpel, jelenettel, kulturális hagyományok, elvárások és minták alapján folyamatosan változik: „Úgy tekinthetünk tehát a vonalak, foltok, színek, tónusok együttesére, mint egy sajátos nyelvre, amelyek alapján a nézők, ha ismerik a megfelelő »játékszabályokat«, akkor figurákat, gyümölcsöket, tájrészleteket olvasnak ki (10.)” 
A szerző leszögezi, hogy a vizsgált jelenségek részleteinek megértéséhez érdemes valamilyen elméletet kapcsolni, és egyértelművé teszi, hogy például Heinrich Wölfflin, Ernst H. Gombrich vagy Ernst Cassier gondolatai helyett kívánja a wittgensteini hátteret alkalmazni. Ennek segítségével tematikusan vizsgálhatja meg a reneszánsz alkotók festészetének módszereit egy történeti áttekintését létrehozva, ám a figurális-absztrakt olvasatok tekintetében „nem egy újabb teóriát készít elő a gondolkodásról” (10.), és nem a wittgensteini elmélet és a foltrendszerekkel számot vető módszer viszonyát bizonygatja − ez utóbbi az, amit az olvasó hiányolhat, amennyiben nem kizárólag egymást követő elemzésekre számít, hanem a − már ellentmondásossága okán is − izgalmas cím ígéretével kezd a kötet olvasásába, főként amikor még feltétlenül egyértelmű, hogy a wittgensteini terminológiáról lesz szó. Az említett ellentmondásosságban az játssza a legnagyobb szerepet, hogy a vizuális művészetek kérdéskörébe bevonódik a nyelvfogalom, aminek bevonása a festészetről folyó diskurzusba magyarázatot igényel. Attól függetlenül, hogy az olvasó esetleg ódzkodik is a wittgensteini nyelvfilozófiától, Bodó Mihály szövege még potenciálisan működésbe léphetne, ám a szerző nem igazítja hatásosan a következő fejezeteket a bevezetőben elmondottakhoz, így ebből a szempontból nem lesz valódi tétje a képelemzéseknek: „»ha ezt az absztrakt felépítést látod, akkor azt a figurális tartalmat kell értened«, illetve »ha ezt akarod ábrázolni, akkor azt az absztrakt felépítést kell létrehoznod« (11.)”. A probléma, és a hiányérzet okozója tehát az, hogy a későbbi fejezetekben igen kevés visszautalás történik a nyelvfilozófiára, és további következtetések levonása is elmarad, méghozzá egy olyan tanulmánykötetben, aminek a címe is a nyelvjátékot hangsúlyozza. Az, hogy a wittgensteini elmélet (szinte erőltetetten) legitimálja az absztrakt egységek részletes vizsgálatát a kötetben, sok esetben kevésnek bizonyul. A szöveg egyik izgalmas pontján például egy fekete-fehér foltokból álló átirat kapcsán állapítja meg a szerző, hogy különös módon az ábrázolt jelenet tér-és fényviszonyait is képesek vagyunk egyszerre érzékelni, majd hozzáteszi: „Vajon miként tud az emberi elme térre és fény-árnyékokra vonatkozó információkat kiolvasni egy »kéttónusú«(lásd 10.3) kusza folthalmazból? A »festészet mint nyelvjáték« felfogás erre a kérdésre nem keres sem tudományos, sem filozófiai választ. ” (108.) 
Mint arról már szó volt, a tanulmánykötetben kirajzolódó narratíva ismerteti az olvasóval a valóság visszaadásának festői technikáit, lehetőségeinek alakulását, és kétségkívül a fejlődését is. Annak ellenére, hogy a kötetben elhangzik: „sem a festészet, sem a fényképezés nem képes valóságot síkbeli foltrendszerekkel »lemásolni«” (17.), a festészet egyre bravúrosabb mestereket felvonultató történetei, és a fényképezés vagy a film bekapcsolása ebbe a folyamatábrába ugyancsak megerősíti azt a gondolatot, hogy az arányok, árnyékok, élő szövetek ábrázolása egyre sikeresebben képezte le a világról látottakat. Ezt nem feltétlenül a laikus olvasó érti félre, és − alkalmazkodva a terminológiához − nem is csak a napjainkban elfogadott nyelvjáték berögzülése a tehet erről. A gondolatot erősíti a kötet áltat rendkívül jól dokumentált folyamat, amint a reneszánsz mesterek tanultak, egymástól lestek el különféle technikákat, bizonyos dolgok pedig továbböröklődtek, napjaink művészeteire is hatottak. Íme, egy példa a tintorettói tónuskontrasztokról: „Némi humorra úgy is fogalmazhatnánk, hogy a mester bármikor ki tudott vágni egy nagyméretű és bonyolult felépítésű művet a képzeletében lévő chiaroscurós »festménytekercsből«. Ezzel kapcsolatban óhatatlanul Leonardo da Vinci jut eszünkbe aki a falak foltjaiban alakokat, festményeket látott (lásd 6.3) Tintorettónak már nem volt szüksége sem »foltos falakra«, sem a »hamvadó tűz« látványára; a képzeletében minden lehetséges absztrakt-figurális verziót megtalált.” (141.) Másik példa Caravaggio alkotásai kapcsán: „Munkássága ezért nemcsak a reneszánsz ideálokkal történő szembefordulásként értelmezhető, hanem a korábbi szakmai kérdések továbbfejlesztéseként is.” (174.) Látható, hogy már csak amiatt is roppant kockázatos bármilyen nyelvvel kapcsolatos fogalomról beszélni, mert a festészeti technikákhoz a változást helyett néhol a fejlődést kötjük − a nyelvészeti terminusok kapcsán az ilyesmi nem lehet helytálló. 
A festészet mint nyelvjáték a fent kifejtett elméleti pontatlanság ellenére izgalmas, érdekfeszítő és rendkívülinformatív, hiánypótló szöveg. Bodó Mihály mérnöki és filozófusi diplomát szerzett Budapesten, valamint festészetet és szobrászatot is tanult, klasszikus, és szakmai tudása pedig ehhez mérten rendkívül átfogó. A kötettel a reneszánsz, de tulajdonképpen a középkortól napjainkig nyúló művészet történetéről való gondolkodás egyedi perspektíváját ajánlja fel, és a festői technikák minden részletre (tónusokra, színekre, 
parcellákra, perspektívára, kontrasztokra, geometriai stilizációra stb.) kiterjedő bemutatását viszi véghez az absztrakt egységeket piedesztálra emelő gondolatmenet felvázolásával és alapos vizsgálatával. Ezzel a módszerrel az olvasó úgy érezheti, hogy bepillanthat a kulisszák mögé, egy szépen átgondolt ívű, izgalmas narráció keretében. A szerző számítógépes grafikával készült szemléltető rajzokkal egészíti ki a szöveget, rengeteg szakkifejezéssel, festészeti jelenséggel ismerteti meg az olvasót, amelyeket egyszerűen és érthetően definiál, illetve arra kér, hogy fordítsuk fejre a rajzokat, csatlakozzunk hozzá egy-egy nyomozáshoz hasonlítható képelemzésekben. Az egyeik fejezetben Kandinszkij Vázlat a II. kompozícióhoz című festményének absztrakt egységeit vizsgálja: „Felmerülő kérdéseinkkel a művészettörténeti rejtélyeket nyomozó Sherlock Holmeshoz fordulunk, akit már Michelangelo Utolsó ítéletével kapcsolatban is megkérdeztünk. (...) A fekete-fehér reprodukción észrevehető, hogy sajátos interpretációjának befejeztével nagyjából azokhoz a rajzolatokhoz és makroszerkezetekhez érkezett el, melyekkel Tintoretto felvázolta a művét. Emiatt észlelünk rokonságot az egyébként térben, időben és technikában távol álló munkák között. ” (135.) Bodó Mihály klasszikus tudásáról árulkodó, átfogó ismeretanyag, korántsem csak a reneszánsz festők műveit érinti, ennek megnyilvánulása pedig az absztrakt elemzéseket olvasását kiváltképp izgalmassá és olvasmányossá teszi: részletesen, precíz alapossággal tárul elénk a szerző által bemutatni kívánt utazás Cimabue festészetétől a nagy újítókon át egészen Caravaggióig, kiemelve Michelangelót és Leonardót és bevonva a gondolatmenetbe például a (poszt)impresszionistákat is. Hozzá kell tenni, hogy sajnos az illusztrációk mérete nem teszi lehetővé, hogy a szöveg mellett alaposan megcsodálhassuk a példaként felhozott alkotásokat, viszont a kötetben ellátott feladatuknak ezek a képek így is eleget tesznek. 

A festészettel játékba hozva maga után kérdéseket hagyó, a befogadót könnyűszerrel megzavaró wittgensteini elmélet ellenére a kötet korántsem csak hiányérzetet hagy hátra az olvasóban. Bodó Mihály alapfeltevése, mely szerint az absztrakt elemek vizsgálata sokatmondó és jelentőségteljes, teljes mértékben helyénvaló: a szerző ehhez minden kétséget kizáróan nagy szakértelemmel és klasszikus tudással áll, ezért A festészet mint nyelvjáték minden műkedvelőnek, illetve szakértőnek tanulságos olvasmány lehet.