Milen Ruszkov könyvének első mondata annyira meglepett, hogy nem volt kérdéses: azonnal megveszem. Kicsit féltem ugyan, hogy az ütős kezdés után hogyan fog folytatódni, de mind a 330 oldala meggyőzött arról, hogy egy remekbe szabott pikareszk regénnyel bővült a könyvtáram.

A műfajnak önmagában még nem lenne követelménye, hogy feltétlenül a felvilágosodás tájékán játszódjon, ám Ruszkov a XVI. század végére helyezi a történetet, miközben persze nagyon sok párhuzamot fedezhetünk fel a saját korunkkal. A regény elbeszélője Guimares da Silva, Monardes doktor tanítványa, akivel az újvilág mágikus erejű csodaszerével, a dohánnyal gyógyítanak. A „herba panaceában” rejlő lehetőségek határtalannak tűnnek: jó fejfájás, ínygyulladás, nátha, rossz szájszag ellen, remekül beválik kelések vagy akár bélféreg esetén, szerelmi bánat enyhítésére, sőt halál ellen is. Már a felsorolásból is látható, hogy számos alkalommal fogja olvasóját nevetésre ingerelni a könyv. Ruszkov a különböző „betegségek” szerint tagolja fejezetekre a regényt, hiszen Guimares az „utolérhetetlen szubsztancia” áldásos gyógyerejét szeretné bemutatni a különböző esetleírásokkal. Mivel minden „kezelés” más és más helyszínhez köthető, a „kalandok” pedig laza szerkezetet alkotnak, ezzel eleget is tesz a pikareszk regény műfaji sajátosságainak.

Ruszkov ügyesen lavírozik a kor és a helyszínek adta lehetőségek között. Hőseink mindenkivel találkoznak, aki említésre méltó ebből az időszakból: Lope de Vegával, Cervantesszel, a spanyol király II. Fülöppel együtt vacsoráznak az Escoriálban, valamint Benjamin Jonsonnal néznek meg egy Hamlet-előadást Londonban. Ezzel egyidejűleg mester és tanítványa a cigarello füstjében gyakran elfilozofálgat az orvoslásról, a hatalomról, a természetről, de legfőképpen a pénzről és az üzletről. „A világ nagyon, de nagyon egyszerű, szokta mondogatni Monardes doktor. Ezek viszont nem tudják elviselni az egyszerűséget, és folyamatosan kitalálnak mindenfélét, hogy vakítsák vele az embereket. És, persze, vannak a svihákok, akik hasznot húznak belőle. Kitalálják a hülyeségeiket, amiket, jelzem, az esetek túlnyomó többségében már ezerszer kitaláltak előttük, majd úgy hirdetik jobbra-balra, mintha az lenne maga a meztelen igazság. Pedig dehogy az.” (282.)

A narrátor, Guimares da Silva egyébként portugál származású, a „da Silva” nemesi előnév Monardes doktor kívánsága volt, hiszen így gond nélkül mutathatta be őt a spanyol orvos asszisztenseként. Arról, hogy az elbeszélő gyakornoki élete előtt mivel foglalkozott, csak apró utalásokat találunk, de annyi gyanítható, hogy nem teljesen tisztességes úton, pláne nem kemény munkával kereste meg a napi betevőt. Guimares da Silva tehát Monardes doktor „teremtménye”, és ez fordítva is igaz, hiszen a tanítvány jegyzi le mestere minden ténykedését. A narrátort egyértelműen a haszonszerzés érdekli: nemcsak azért szegődik el a doktor mellé, hogy tanuljon tőle, hanem a pénze miatt is. A regény végén ugyan elhangzik egy fogadalom: „Meggyógyítalak – gondoltam magamban –, egytől egyig meggyógyítalak benneteket.” (335.), de ez is csak arra utal, hogy felismeri a helyzet nyújtotta lehetőséget. Monardes esetében viszont végig nyitva marad a kérdés, hogy egy ügyes sarlatánnal állunk szemben vagy egy szenvedélyes orvossal. Itt újfent felvetődik a kérdés, mit tanul Guimares a doktortól: gyógyítást vagy professzionális csalást?

Milen Ruszkov méltán nyerhetett már el több bolgár és nemzetközi irodalmi díjat, nemcsak ezzel a könyvével, hanem a 2011-es Orom című regényével. Krasztev Péter fordítása minden ízében élvezetessé teszi a művet. Ha szabad ezt megjegyeznem, a Nyakig a természetben stílusa rendkívül egyértelmű, racionalista, a metaforikus írásmód leghalványabb jelét sem fedezhetjük fel benne. Az irónia és a szarkazmus viszont különösen pikánssá teszi a szöveget. Remélem, nem kell hosszú éveket várni egy következő Ruszkov-regény magyar megjelenésére!