Kegyetlen. Tűpontos. Zavarbaejtő. Szívkaristolóan őszinte.

Egy történet, ami bárkivel megeshet. Mégis, mindenki azt hiszi, hogy ő lesz a kivétel, hogy vele sosem.

Pont ez benne a kihívás: a regény nem egy nagy, különleges történetet mesél el, hanem egy filmekben, könyvekben, festményeken és a körülöttünk élők életében ezerszer is látott; velünk is megtörtént/bármikor megeshető, valójában végtelenül prózai és mindennapi esetet – egy szerelem végét, egy házasság végét, két ember közös történetének a befejezését. Hiszen amióta világ a világ, így megy ez: az emberek találkoznak, szerelembe esnek, aztán a szerelem elmúlik, a közösen felépített élet darabokra esik, hogy átadja a helyét valami/valaki másnak – egy új fejezetnek.

Geir Gulliksen könyve is egy ilyen mindennapi esetet próbál rögzíteni – szerintem zseniálisan. A főhős (valójában a szerző alteregója) kényszeres pontossággal, nyers és gyakran arcpirító őszinteséggel idézi fel tönkrement házasságának utolsó időszakát – hol a férj, hol a feleség bőrébe bújva, minden testi és lelki rezzenést kíméletlenül közszemlére téve és felboncolva. Az apró gesztusokat, a cinkos összenézéseket, a kis rituálékat, a heves szeretkezéseket. Az ismétlődő, mégis megunhatatlan közös mindennapokat.

Van a regényben egyfajta monotonitás – valósághűen rögzíti a történéseket, mindenféle irodalmi pátoszt vagy költőiséget nélkülözve, a pucér valójukban. Ez a meztelenség a regényben terápiás jellegű: a főhős feltételezése szerint, ha újra átpörgeti az utolsó hónapok történéseit, talán jobban megérti, hogy mi is történhetett – talán tetten érheti, hogy mikor romlottak el a dolgok.

Ez a precizitás végtelenül könyörtelen a maga nemében. Egyetlen gesztus, egyetlen átsuhanó gondolat sem marad észrevétlenül – minden kíméletlenül a boncasztalra kerül.

Szerintem a regény működik. Engem nagyon „jó pillanatban” kapott el a regény – sok gondolattal tudtam azonosulni, és jólesett elmerülni a regény gyakran nyomasztó hangulatában. Jóleső kínzás volt, ragacsos, önsajnálós gyógyír a saját bánatomra. (Valójában hónapokkal ezelőtt olvastam a könyvet, de csak most került az egész helyzet olyan biztonságos távolságba, hogy írni is merek róla.) Viszont azt gondolom, hogy azt is meg tudja szólítani, aki a legboldogabb házasságban/ kapcsolatban él: a kukkolás bűnös érzését adja – beleshetünk mások fájdalmába és az életének legtitkosabb, legintimebb zugaiba. Valahogy úgy, mint a katasztrófaturizmus: akarod, mégsem tudod elfordítani az arcodat.

Az is nagyon tetszett (és egyszerre idegesített) a könyvben, hogy végig megadta a „bezzeg” érzést: bezzeg én máshogy csinálnám; bezzeg, én látnám a jeleket; bezzeg, én nem hagynám idáig fajulni a dolgokat. Néhányszor majdnem felkiáltottam, hogy most, most ragadjátok meg a szálakat, mielőtt végleg felfeslik ez a házasság. De persze, a dolgok nem így működnek. Pont ez a legkegyetlenebb az egészben: ezeket az ember mindig csak kívülállóként gondolja, a saját életében meg nem látja a fától az erdőt.

A könyv újra rádöbbentett arra a nyilvánvaló igazságra, hogy semmit, még a legnagyobb szerelmet, a legboldogabb házasságot sem szabad készpénznek venni. Mert az emberek változnak, az élet is változik körülöttünk. Ugyanakkor azt a dilemmát is kiteszi az asztalra, hogy meddig terjed az ember hatalma a saját élete, az érzelmei felett – mi az erősebb: értelem vagy érzelem? Végig nézhetjük a feleség vívódását: menni vagy maradni? Akárcsak azt az önáltató folyamatot, ahogy a házasok hónapokon keresztül győzködik magukat és egymást: még mindig tökéletesen urai az életüknek és a kapcsolatuknak.

Nincs feloldozás, nincs jó döntés, nincs optimális megoldás. Csak a tőr a szívbe. És a remény, hogy talán legközelebb összejön.