… a hatalmi viszonyok pedig folyamatosan változnak, még két olyan ember között is, akik együtt élnek – írja Geir Gulliksen.

A skandináv irodalom az elmúlt években komoly nemzetközi figyelmet vívott ki magának, s ez nem csak a skandináv kriminek köszönhető. Létezik egy másik ösvény, amelyen olyanok járnak, mint Karl Ove Knausgård, vagy Tomas Espedal. Korábban nem ismert megrázó – és mégis konstruált – őszinteséggel gazdagítják az irodalmat. Könyveiknek tétje van, nem csak az író, de, ha már belefogott az olvasásba, akkor az olvasó számára is.

EHHEZ AZ „ÚJ-ŐSZINTE” ÁRAMLATHOZ TARTOZIK GEIR GULLIKSEN IS.

„…Az ember bárhol találkozhat valakivel, akivel egymásba szerethetnek. Teljesen váratlanul ránézel valakire, aki őszinte és kutató pillantással néz vissza rád. Valaki, akiben megvan mindaz, amire vágysz, humor, biztonság, játékosság. Az időzítés szinte soha nem jó, már együtt vagy valakivel, így továbbléptek. Ezeknek a rövid találkozásoknak a többsége gyorsan feledésbe merül, hiszen sehová sem vezetnek. A buszra felszállva találkozol valakivel, akivel összeházasodnál, összefonódik a pillantásotok, de soha többé nem látjátok egymást. Találkozol valakivel, akivel boldogan élhetnél, amikor éppen leszállsz a buszról. Egyikőtök próbaképpen elmosolyodik, a másik visszamosolyog, de túl késő. Mindenütt vannak emberek, akik egymásra találhatnának, de mégsem teszik…”

De mi van akkor, ha ez a pillanat nem száll el? Mi történik akkor, ha két egymás szerető, régóta egy családot alkotó ember életében feltűnik egy harmadik személy. „A harmadik személy.” Lehet-e ilyen esetre stratégiát építeni? Képes lehet-e a kívül rekedő fél arra, hogy megértéssel, szeretettel, ragaszkodással és nyitottsággal a maga javára fordítsa a helyzetet?

A válasz ott van Geir Gulliksen regényének a címében:

MIELŐTT ELVÁLTUNK

A regény főhőse, Jon, egy boldog, biztonságos, kiegyensúlyozott és tartalmas kapcsolatban él a feleségével és a gyerekeivel. S bár eljátszik a gondolattal, hogy a feleségét más férfi „keféli”, ez csak játék, mely feldobja a hétköznapokat. A szeretkezéseket. Játék, melyben joggal gondolhatja magát megértőnek, sőt – hiszen, mi bizonyítaná jobban a kapcsolatuk erejét? – akár elfogadónak is. A valóság persze soha nem ilyen, s Jon kénytelen szembesülni a ténnyel:

NINCS MINDENT TÚLÉLŐ KAPCSOLAT, S LEGYEN BÁRMENNYIRE IS JÓ EMBER JON – SŐT, LEGYEN BÁRMENNYIRE JÓ EMBER A FELSÉGE –, NEM KERÜLHETIK EL A FÁJDALMAS VESZTESÉGET: A VÁLÁST.

„…semmit sem értettem abból, ami vele történik, mindazok ellenére sem, amit mondtam és amikről fantáziáltam. Azt hittem, belelátok, és szinte ő maga is hitt ebben. De most hazajött, és valaki más lett, vagy végre önmaga lett, továbbra sem vagyok képes észrevenni ezt. Az arca egy másik férfi borostájától sajog, de nem látom. A keze mindent megtett, amit csak el tudtam képzelni, mindenütt a férfi testén, de képtelen vagyok érezni vagy kiszagolni. Az jár a fejében, hogy el kellene mesélnie, nem tarthatja meg magának. Azután hallja, ahogy újra ezt mondom:
– Azt akarom, hogy tedd meg vele. Tudom, hogy egy nap meg fog történni. És azt akarom, hogy utána gyere haza, és mesélj nekem róla.”

Geir Gulliksen regénye kegyetlen, önmarcangoló őszinteséggel tárja fel a kudarcos történetet, sőt, még ennél is többet tesz. A házasság – és a család! – szétesését megpróbálja megérteni „a másik fél” szemszögéből. A vállalkozás egyszerre lehetetlen és szükségszerű, hiszen a férjként szerzett benyomásokból reálisan nem rekonstruálható mindaz, amit a felség átélt. A rekonstrukciós kísérlet eredménye szükségszerűen fikció. De ezzel együtt sem tétnélküli, hiszen ehhez végig kell venni, át kell értékelni a közös élet mozzanatait. Kegyetlen őszinteséggel vizsgálat alá vonva a legintimebb pillanatokat, a szeretkezéseket is.

De azért közben egyetlen pillanatra se tévesszük szem elől – nem könnyű! – hogy ez „csak” egy regény. Nem önsegítő, vagy terápiás célú könyv, hanem egy irodalmi mű.