Kórkép egy súlyosan beteg társadalomról 

"A túlzásba vitt munka és teljesítmény az önkizsákmányolásban csúcsosodik ki. Hatékonyabb, mint a mások általi kizsákmányolás, hisz párban jár a szabadság érzetével. A kizsákmányoló egyben maga a kizsákmányolt is. A ragadozó és az áldozat immár nem választható külön." 

A Typotex Kiadó Byung-Chul Han esszékötetét tette az érdeklődők elé, A kiégés társadalma címmel. Érdekes polémiát kezd el, amikor azt állítja, hogy korunk legnagyobb baja a túlzásba vitt munka és teljesítmény saját elhatározásból való hajszolása, amely úgy csúcsosodik önmagunk kizsákmányolásába, hogy közben szabadnak gondoljuk személyünket. Létezik-e feloldás ezen kérdésben? 

A kor jellemző embertípusát fáradt Prométheuszként festi le a szerző, akit a teljesítő alany lelkiberendezkedése, az önmagával szembeni erőszak, saját maga ellen való hadakozás jellemez, s bár személyét szabadnak gondolja, a valóságban ugyanúgy meg van láncolva, mint Prométheusz. Így lesz a legenda hőséből a megfáradt társadalom ősalakja.

"Az érzést, hogy célhoz értünk, nem szándékosan igyekszünk „elkerülni”. Sokkal inkább az a helyzet, hogy soha nem érezzük azt, hogy elértük volna a végső célunkat. Ez nem azt jelenti, hogy a narcisztikus alany ne akarná a lezárást. Jóval inkább jelenti azt, hogy nem képes eljutni a lezárásig. A teljesítménykényszer további eredmények elérését kényszeríti ki. (…) A hiány és a vétkesség érzése állandósul. És mivel végső soron önmagával verseng, ezért megpróbálja saját magát is ájulásig felülmúlni. Bekövetik a „burnout”-nak nevezett lelki összeomlás. A teljesítő alany halálra valósítja magát. Ebben az esetben az önmegvalósítás az önpusztítás egyeesik."

A szerző szerint minden kornak megvan a maga vezető betegsége, a baktériumokon, vírusokon túl vagyunk - írja ő pár évvel ezelőtt (mondjuk, ebben speciel hangyányit tévedett, üdv a Covid-19 fedélzetén!), szerinte a mai ember a neuronok korszakában él, ahol a pozitivumok túltengése vezet betegségekhez, úgy mint például depresszióhoz. Tehát nem fertőzések, hanem összeomlások jellemzik a ma emberét. Ma már nem hízókúrán van a fejlett világ népessége, hanem fogyókúrán, és önfegyelmétől függ, hogy mennyire egészséges az ételbőségben.

Mára a fegyelmezés szitokszóvá vált, a teljesítményorientáltság pedig napi mantrává. Utálatossá vált az engedelmesség és lerombolni látszanak a tekintélyek - csak olyankor szeppen meg ez a szép új világ, amikor valaki csendesen odaáll az addig saját teljesítményétől elalélt egyén mellé, hogy a fizika az fizika, a kémia az kémia, a matematika meg matematika, és kétszer kettő akkor is négy, ha egy megye ordítja is, hogy öt - és mindaz, amit te tudni véltél és nem hitted el nekem, hogy nem úgy van, az bizony akkor sem úgy van. A teljesítmény nem minden! A fegyelmezés nem ördögtől való, a pozitivitás nem mindenekfeletti, a píszí pedig rohasztani kezdi azt is, ami addig jó volt.

[A depresszió] "Abban a pillanatban tör elő, amikor a teljesítő alany már nem képes képesnek lenni. A depresszió mindenekelőtt az alkotó- és tetterő kifáradása. A depresszív egyén panasza – semmi sem lehetséges – csak egy olyan társadalomban fordulhat elő, amely azt hiszi, hogy semmi sem lehetetlen. Aki többé nem képes képesnek lenni, az destruktív önvádba és -pusztításba merül. A teljesítő alany hirtelen önmagával hadakozik. A depresszív ember végül saját belső harca sérüléseibe rokkan bele. A depresszió annak a társadalomnak a betegsége, amely a túltengő pozitivitástól szenved."

Nem lehet mindenkinek azt mondani, hogy innentől minden felelősség a tied teljesítményedért. Nem mindenki alkalmas rá, összeroppanhat attól, hogy egyszerre minden rajta múlik, a teljesítménymaximalizálás szintjét ő határozza meg, és rohadjon meg a világ, sosem lesz saját szemében elég jó - üdv a fedélzeten, depresszió! Azt hiszed, nem élnek közöttünk ilyen emberek? Nem jól hiszed.

A szerző, Byung-Chul Han

Dicsőítjük a multitaskingot, holott nem más az, mint a vadállat túlélését szolgáló funkcionalitás: csak nem elmélyedni semmiben, nem nyugodtan megszemlélni senkit és semmit, mert valaki közben még  meg találhat enni. A ma társadalma gyűlöl unatkozni, ami pedig az elmélyült kreativitáshoz elengedhetetlen. Csak gondoljunk bele! Ma az is altatja a csecsemőjét, kisgyerekét,  akinek simán el lenne amúgy enélkül is az a baba, nem pedig elaludni hagyja. A mai kor szülői minden percét kitölteni igyekszenek csemetéjüknek, mert nehogy már unatkozni kezdjen vagy elmélyüljön bármiben, ami szemmel láthatóan első blikkre nem szolgálja fejlődését, például, hogy tocsogjon egy tócsában Pelenkás Őfelsége. Cserében szolgáikká válnak saját gyerekeiknek, akik ezentúl el is várják, hogy szórakoztassák őket. Hiszen rászoktatták! Az jár nekik! Felnőve pedig ennek egyenes következményeként borzadni fog attól, hogy egyetlen üres perce is legyen, így aztán szellemi rágógumizik a telefonjára tapadva... 

Milyen a munka és teljesítményelvű társadalom tehát? Semmiféleképpen sem szabad. Nincs úr és szolga, illetve, de, csak itt az úr is szolga. Neki sem szabad pihenni. Ebben a kényszerelvű társadalomban mindenki a saját munkatáborát irányítja. Klassz, mi?
Mi lehet a megoldás? Talán megtanulni látni. Megtanulni pihenni. Megtanulni, mi fontos és mi nem. Hatalmas képességei ellenére egy modern számítógép mindaddig ostoba marad, amíg meg nem tanul halogatni. Feladatokat megválogatni. Nemet mondani. Érted?