A tavalyi év legizgalmasabb kultúrelméleti kiadványát a Typotex Kiadó adta ki. Byung-Chul Han könyvének, A kiégés társadalmának relevanciája aligha jelezhető jobban annál, minthogy magyar megjelenése előtt már bő fél évvel elemző cikk jelent meg róla egy olyan, nem kifejezetten szakkönyvek ismertetésére szolgáló portálon, mint a 444 (Horváth Bence: A munkánk lett az életünk, és ebbe halunk bele).

A koreai származású, Németországban tanult és német nyelven publikáló filozófus kötete rövidsége és aktualitása ellenére szerencsére nem valami egyszer gondolt gondolatok pamfletje, hanem valódi nietzschei kalapáccsal filozofálás, ahol a tömör és sűrű gondolatok valódi problémákhoz kapcsolódnak. (Nem véletlen, hogy műveinek több angol fordítása az MIT Press „Untimely Meditations” sorozatában jelent meg.) Han alapvetően Foucault-ból kiinduló biopolitikai tézise a következő: míg a modernizmus kapitalista berendezkedése a fegyelmezés, a szabályozás és a korlátozás hatalomtechnikáira épült, addig a mai fejlett, nyugati társadalmak neoliberális munkarendszerét már nem lehet ezekkel a fogalmakkal leírni. „Foucault szegényházakból, bolondok házából, börtönökből, kaszárnyákból és gyárakból álló fegyelmező társadalma nem a ma társadalma. Helyébe egy egészen más társadalom lépett, mely fitneszszalonokból, irodaházakból, bankokból, repülőterekből, bevásárlóközpontokból és genetikai laborokból áll. A 21. század társadalma többé nem fegyelmező, hanem teljesítményelvű. És immár tagjai sem „engedelmes”, hanem „teljesítő alanyok”. […] Mára archaikusnak hatnak a fegyelmező intézmények falai, melyek valaha a normálist az abnormálistól elválasztották”. Az egykori dekonstruktőr Han érvelésében ez a paradigmaváltás úgy jelenik meg, mint a külső erőszak negativitásából a belső erőszak pozitivitásának dialektikájába való átfordulás. Míg a negativitás fegyelmező társadalmát a kívülről jövő kényszerek (tilalmak, munkaidő, benntartózkodás), addig a pozitivitás társadalmát a kezdeményezés és motiváció, a „mindent lehet” szabadsága (kötetlen munkaidő, home office, start upok és vállalkozás, „önmegvalósítás” és „önfejlesztés”) jellemzi, amely már nem egy külső autoritás napi szintű felügyeletének és értékelésének, hanem a mindenkori teljesítmény mércéjének kíván megfelelni.

„A világ pozitivizálása az erőszak új formáit hozza létre.” A 21. század patológiai térképét Han szerint éppen ezért uralják az olyan pszichológiai betegségek, mint a depresszió, a hiperaktivitásos figyelemhiány, a személyiségzavar vagy a burnout-szindróma, mert ezeket már nem a külső negativitásra adott immunológiai keretben kell értelmezni, hanem a „pozitivitás túltengéseként”. „Ez az erőszak nem megfoszt, hanem eltelít, nem kirekeszt, hanem kimerít.” Mivel az önmegvalósítás öngerjesztő folyamatának soha nem lehet a végére érni, a kiégés a teljesíteni, önmagát motiválni és további munkára bírni képtelen én „túlhevüléseként”, „lelki összeomlásaként” jelentkezik.

A pozitivitás társadalmát a „fokozódó dereguláció” írja le, amelynek – a neoliberális gazdasági modellből ismerjük – felszabadító képzete mellett legalább olyan erős árnyoldalai vannak. „Marx szerint a munka önmagunk valóságának folyamatos elveszítése.” Ezzel szemben ma „a kizsákmányolás nem az elidegenedés vagy önmagunk valóságának elvesztése formájában valósul meg, hanem a szabadság és az önmegvalósítás keretében. […] Én zsákmányolom ki magam azzal a meggyőződéssel, hogy közben megvalósítom magamat. A halálba valósítjuk meg magunkat. A halálba optimalizáljuk magunkat. Ebben a kontextusban nincs lehetőség ellenállásra, felkelésre vagy forradalomra.”

A pozitivitás társadalma „paradox szabadságra” épül, amely a szabadság inflációjával azt valójában új kényszerré alakítja; a túl sok lehetőség a FOMO szorongásává válik. Elmosódik a határ munkaidő és életidő, munkahely és otthon, végső soron pedig a létfenntartó munka és a játék, ünnep és pihenés tereként élt élet között. Ebből pedig éppen azért nehéz kiszabadulni, mert a teljesítő alany a munkájában az öröm és az önmegvalósítás forrását látja, ezért mindvégig a hamis szabadság illúziójának hatása alatt van. Ezt ma leglátványosabban a magánéletüket monetizáló vloggerek és influenszerek példája szemlélteti: rajtuk keresztül világossá válik, hogy (a 444-es cikk címének fonákjaként) nemcsak abba „halunk bele”, hogy a munkánk lett az életünk, egyben abba is, hogy életünk munkává vált.