Egy teljesítő társadalomban lustálkodni radikális és szexi – ez lehetne Byung-Chul Han német–dél-koreai filozófus karcsú kötetének tételmondata. Han könyve ugyan nem nevezhető a késő kapitalizmus szisztematikus kritikájának, kiáltványszerű, olykor kinyilatkoztató, hiperbolikus nyelve is ellentart ennek, ugyanakkor rendkívül inspiráló és fontos megfigyeléseket rögzít.

Központi állítása, hogy a XXI. század társadalma többé nem a Foucault által leírt fegyelmező, hanem egy újfajta teljesítményelvű társadalom. Tagjai nem engedelmes és teljesítő alanyok többé, a tiltás, a parancs és a törvény helyébe a kezdeményezés, a hatékonyság és a motiváció léptek. A kötelesség negativitása helyett a képesség pozitivitása, a kellene helyett a lehetne áll. Jelenünk tehát nem más, mint a pozitivitás túltengése, állítja Han.

A teljesítő társadalom tehát a modern munkaelvű társadalom ideája, amelynek többé nem az engedelmesség, a törvény és a kötelességteljesítés, hanem a szabadság és az önkéntesség az alapja, embere pedig az az animal laborans, aki saját magát zsákmányolja ki, és teszi mindezt önként, mindenféle külső kényszer nélkül. A teljesítő alany, akit elárasztanak a lehetőségek, miközben akár szó szerint halálra optimalizálja magát, hogy hatékonyabban működhessen. Mit kínálnak neki cserébe? Életfogytig tartó tanulást, work­shopot, tréninget, továbbképzését, hazavihető, otthonról végezhető munkát és munkából végezhető otthont, céges karácsonyt, céges nyaralást, céges terápiát, team buildinget, produktivitási szoftvereket, coachokat és trénereket.

Ám a túlzásba vitt munka önkizsákmányolásban csúcsosodhat ki, ami ugyanakkor párban jár a szabadság hamis érzetével – a teljesítményelvű társadalom lelki megbetegedései éppen ennek a hamis szabadságérzetnek a patologikus megjelenési formái (a depresszió, a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar, a borderline személyiségzavar vagy a burnout-szindróma); akkor ütnek be, amikor a teljesítő alany többé már nem képes képesnek lenni.

A pozitivitás túltengése, a növekvő munkaterhelés nemcsak speciális időbeosztási és odafigyelési technikákat követel, de töredezett és szétszórt figyelmet is. Érzetek, információk, impulzusok sokaságát ajánlja minden pillanatban, aminek következménye az elkerülhetetlen veszteségérzés, félelem a pillanat elmulasztásától vagy nem megélésétől.

Han javaslata a halálos hiperaktivitás, a munka és a termelés hisztériája helyett a nem cselekvés képessége, a „mélyreható unalom” – a hosszú és lassú észlelés a rövid és gyors hiperfigyelem helyett. A teljesítő társadalom helyett a fáradtság társadalma, egy olyan közösség, amelyhez a mindig hiperaktív egónak nincs hozzáférése. Nem az eszképista lassúságról van szó, hogy miután otthon relaxáltunk, rohanunk túltermelni, hanem egy „beszédes, nézni tudó, megbékült fáradtságról”, amely ellenáll a produktivitás projektív követelményének, a növekedés- és teljesítménykényszernek, kreativitási versenynek, és nem akar mindenáron valamilyen végtermékben, áruban, eredményben kifutni.