Egy teljesítő társadalomban lustálkodni radikális és szexi – ez lehetne Byung-Chul Han német–dél-koreai filozófus karcsú kötetének tételmondata. Han könyve ugyan nem nevezhető a késő kapitalizmus szisztematikus kritikájának, kiáltványszerű, olykor kinyilatkoztató, hiperbolikus nyelve is ellentart ennek, ugyanakkor rendkívül inspiráló és fontos megfigyeléseket rögzít.
Központi állítása, hogy a XXI. század társadalma többé nem a Foucault által leírt fegyelmező, hanem egy újfajta teljesítményelvű társadalom. Tagjai nem engedelmes és teljesítő alanyok többé, a tiltás, a parancs és a törvény helyébe a kezdeményezés, a hatékonyság és a motiváció léptek. A kötelesség negativitása helyett a képesség pozitivitása, a kellene helyett a lehetne áll. Jelenünk tehát nem más, mint a pozitivitás túltengése, állítja Han.
A teljesítő társadalom tehát a modern munkaelvű társadalom ideája, amelynek többé nem az engedelmesség, a törvény és a kötelességteljesítés, hanem a szabadság és az önkéntesség az alapja, embere pedig az az animal laborans, aki saját magát zsákmányolja ki, és teszi mindezt önként, mindenféle külső kényszer nélkül. A teljesítő alany, akit elárasztanak a lehetőségek, miközben akár szó szerint halálra optimalizálja magát, hogy hatékonyabban működhessen. Mit kínálnak neki cserébe? Életfogytig tartó tanulást, workshopot, tréninget, továbbképzését, hazavihető, otthonról végezhető munkát és munkából végezhető otthont, céges karácsonyt, céges nyaralást, céges terápiát, team buildinget, produktivitási szoftvereket, coachokat és trénereket.
Ám a túlzásba vitt munka önkizsákmányolásban csúcsosodhat ki, ami ugyanakkor párban jár a szabadság hamis érzetével – a teljesítményelvű társadalom lelki megbetegedései éppen ennek a hamis szabadságérzetnek a patologikus megjelenési formái (a depresszió, a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar, a borderline személyiségzavar vagy a burnout-szindróma); akkor ütnek be, amikor a teljesítő alany többé már nem képes képesnek lenni.
A pozitivitás túltengése, a növekvő munkaterhelés nemcsak speciális időbeosztási és odafigyelési technikákat követel, de töredezett és szétszórt figyelmet is. Érzetek, információk, impulzusok sokaságát ajánlja minden pillanatban, aminek következménye az elkerülhetetlen veszteségérzés, félelem a pillanat elmulasztásától vagy nem megélésétől.
Han javaslata a halálos hiperaktivitás, a munka és a termelés hisztériája helyett a nem cselekvés képessége, a „mélyreható unalom” – a hosszú és lassú észlelés a rövid és gyors hiperfigyelem helyett. A teljesítő társadalom helyett a fáradtság társadalma, egy olyan közösség, amelyhez a mindig hiperaktív egónak nincs hozzáférése. Nem az eszképista lassúságról van szó, hogy miután otthon relaxáltunk, rohanunk túltermelni, hanem egy „beszédes, nézni tudó, megbékült fáradtságról”, amely ellenáll a produktivitás projektív követelményének, a növekedés- és teljesítménykényszernek, kreativitási versenynek, és nem akar mindenáron valamilyen végtermékben, áruban, eredményben kifutni.