Sokan feltehetően el sem hinnék elsőre, milyen irdatlan összegeket költenek cégek bullshit munkakörökre, és olyan alkalmazottakra, akik semmit se csinálnak. TUBOLY ÁDÁM RECENZIÓJA.

Képzeljük el, ahogy a szomszéd panaszkodik: „napi nyolc órát ülök a légkondis, kényelmes irodámban és a kutya nem néz rám. Egyszer-egyszer át kell futnom egy táblázatot, hogy formailag rendben van-e, bár ezt bárki megtehetné azok közül, akik a főnöktől eljuttatják nekem a papírt, de akár egy gép is! De nagyjából ennyi. Egész nap gépezek, telefonozok, sétálgatok, és legalább két órás ebédszünetet tartok egy drága étteremben. Alapvetően ennyi egy napom – sosem volt még ilyen rossz.” Értetlenül kiguvad a szemünk, de a kezdeti értetlenség lassan irigységbe, majd dühbe csap át. Mit akar a szomszéd? Pont ilyen munkára vágyik mindenki! Hát nem?  

2020. szeptember 2-án elhunyt David Graeber amerikai antropológus. Noha nevéhez számos jelentős munka kapcsolódik az utóbbi évtizedekből, a szűken vett társadalomtudományos közösségen túl a legtöbben talán a 2018-ban megjelent, és immár magyarul is olvasható Bullshit munkák kapcsán ismerhetik a nevét. Graeber egyedüliként elérhető magyar nyelvű könyve a szerző halála miatt különös jelentőségű, azonban a kötet a témája miatt önmagában is megérdemli a munka és a társadalom kapcsolata iránt érdeklődő olvasók figyelmét. Az ő válasza a fenti kérdésre ugyanis egy határozott „nem”.  

A 20. század első felében azt jósolták, hogy a század végére a technológiai fejlettség és a szervezettség hatására tizenöt órás munkahetek várhatnak ránk, ami jóval több szabadidőt, fizikális és mentális kipihentséget jelentene. Ha körbenézünk akár a szűk, akár a tágabb ismeretségi körünkben, egyáltalán nem heti tizenöt órában dolgozó, mentálisan és fizikálisan kiegyensúlyozott barátokkal és rokonokkal találkozunk. Sőt, épp az ellenkezőjét látjuk. Graeber szerint azonban még azt sem mondhatjuk, hogy noha rengeteget dolgozunk, a munkánk legalább értelmes, hasznos, fontos, és így jól esik csinálni; ha valaki pedig mégis ebbe a különös kategóriába esne, akkor is szinte biztos, hogy – finoman szólva – alulfizetett.  

Az utóbbi évtizedekre leginkább a bullshit munkák elterjedése jellemző. „A bullshit munka olyan fizetett munkakör, amely annyira értelmetlen, szükségtelen vagy káros, hogy még az azt betöltők is képtelenek létezését indokolni, miközben a munkakör betöltésének egyik feltétele kötelességüknek érezni, hogy ezt ne mutassák ki.” Két igazán fontos tényező van ebben a meghatározásban, mégpedig az, hogy az adott munka értelmetlen, szükségtelen, akár káros, illetve, hogy a dolgozó maga is tisztában van azzal, hogy munkája bullshit.  

Graeber többféle bullshit munkát is tárgyal, mi több, egy egészen különleges osztályozást vezet be rájuk. Beszél biodíszletekről (akiknek egyetlen szerepe, hogy létezésükkel emeljék a főnök presztizsét), hiénákról (akik agresszíven akarnak eladni valami felesleges és lényegtelen dolgot), kármentőkről (akik a kreatív munka és az érdemi megoldások helyett toldozzák-foltozzák a termékeket), alibimunkásokról (akik az igényeket felmérik, de a munkát már nem végzik el), végül pedig hajcsárokról (akik bullshit munkákat teremtenek és osztanak szét).  

Sokan feltehetően el sem hinnék elsőre, milyen irdatlan összegeket költenek cégek bullshit munkakörökre, és olyan alkalmazottakra, akik semmit se csinálnak. Noha erről nem esik szó a kötetben, de feltételezhetjük, hogy a bullshit munkák eloszlásában geográfiai tényezők is szerepet játszthatnak, nevezetesen, hogy inkább a nagyobb cégeket tömörítő városokban találunk olyan munkaköröket, amiket alapvetően jól megfizetnek, még sincs semmi hasznuk. Emiatt nem is feltétlen fogja mindenki elhinni, hogy léteznek ilyen munkák (mi több, Graeber szerint a piaci logika alapján nem is kellene létezniük). Mindazonáltal a szerző rengeteg levelet kapott olyanoktól, akik magukra ismertek a bullshit munka definíciója alapján, és részletesen alátámasztják koncepcióját.  

A legtöbb beszámolóban az is közös, hogy akik felismerték saját munkájuk bullshit karakterét, azok mind úgy gondolták, hogy semmivel sem járulnak hozzá a világ jobbá tételéhez. Ez kardinális pontja a kötetnek. Graeber több helyen úgy jellemzi a bullshit munkákat, hogy ha egyik napról a másikra eltűnnének a Föld színéről, akkor sem történne semmi. Ezek a munkák jórészt olyan feladatokhoz kötődnek, amelyeknek egy jól működő társadalomban létezniük sem kellene, ám ha mégis jelen vannak, akkor jelentőségük kimerül a fönök egójának simogatásában, vagy a cég jelentőségének hangoztatásában.  

Miközben Graeber színesen és olykor viccesen ír a bullshit munkákról, az emberben időről-időre felmerül, hogy valójában az utóbbi idők egyik legsötétebb és legelszomorítóbb korrajzát tartja a kezében. Egyrészről a bullshit munkások, noha első ránézésre irigylésre méltó környezetben dolgoznak, valójában mentálisan kiszipolyozott, célnélküli, tétlenségre és haszontalanságra ítélt emberek. Másrészről, a bullshit munkákból nem könnyű kilépni. Ha valakit épp az zavar, hogy munkája értelmetlen és haszontalan, semmivel sem járul hozzá a világhoz és a társadalomhoz, mindazonáltal felmondhat és vállalhat hasznosabb munkát. Graeber több forrása is arról számolt be, hogy miután ráeszmélt élete ürességére, felmondta a sok esetben zsíros vállalati (bullshit) állását és inkább takarítónak állt. A takarítók munkaköre nem különösebben elismert, társadalmi hasznuk mégis megkérdőjelezhetetlen.  

Mindezek ellenére, minél hasznosabb egy munka a társadalom számára, annál kevésbé fizetik meg. Ez alól persze vannak kivételek első ránézésre. Noha egy tanárt a mai napig jobban megfizetnek, mint egy szemétszállítót, a tanárok bérezése is aggályosan alacsony. A valódi kivételt talán az orvosok jelenthetik, akiket alapvetőn jól megfizetnek, társadalmi hasznuk pedig szinte megkérdőjelezhetetlen. Azért csak szinte, mert egyes bennfentesek szerint az orvosok alapvetően a gyógyszergyártó cégek „elosztóiként működnek”. Ez a vád persze korántsem új. Lehetséges tehát, hogy az átlagéletkor és egészségügyi jóllét növekedését inkább a „javuló higiéniás eszközöknek”, egészségesebb táplálkozásnak és a közegészségügynek köszönhetjük, és nem feltétlen maguknak az orvosoknak.  

Gondoljunk bármit a jól fizetett haszontalan és a rosszul fizetett hasznos munkák viszonyáról, Graeber legtöbb forrása nem tudott kilépni a bullshit munkák bűvköréből, hiszen egyedül ez tette lehetővé számukra a családjuk eltartását és a tisztes megélhetést. (Gyorsan tegyük hozzá, hogy a könyv legkevésbé kidolgozott része a társadalmi hasznosság intuitív, elsőre persze mindenki számára világos fogalmának formulázása; maga Graeber is jelzi, hogy nem akart erről elméletet alkotni.) Ez pedig valóban rendkívül szomorú képet fest a jelenlegi világról: heti pár órás munka és minőségi élet helyett gyakorlatilag a munkába temetnek minket, ha pedig értelmes, hasznos munkát kívánunk végezni, akkor a tisztes megélhetés lehetőségét is elveszik. Az emberek jelentős része tehát mindenképp rosszul jár.  

Graeber az utolsó fejezetben kínál egy lehetséges (noha vázlatos) feloldást erre a helyzetre az alapjövedelem bevezetésével és a munkához való viszonyunk felülvizsgálatával. Ám hangsúlyozza, a kötet nem megoldásokat, hanem diagnózist vázol, hogy egyáltalán lássuk, milyen perverz viszony fűz minket a munkához.   A könyv persze sokkal több ennél. A szerző részletesen tárgyalja a munka presztizsének és morális mércéjének vallási, teológiai hátterét, a munka pusztán gazdasági, illetve gazdasági és politikai megítélésének különbségét, de számos megvilágító erejű leírást kapunk közgazdaságtanról, társadalomelméletről, a modern kapitalizmus kialakulásának hátteréről, a kortárs és nagyszabású nemzetközi cégek belső felépítéséről és működéséről. Egyszóval mindenről, ami szükséges lehet ahhoz, hogy jobban lássuk, hogyan jöhettek létre tömegével olyan (általában jól fizetett) munkák, amikben szó szerint nem kell csinálni semmit.  

Graeber nem tagadja, hogy a jelenség rendkívül összetett, mégis olyan közérthető, követhető és frappáns stílusban tálalja mindezt, hogy kimondottan élmény olvasni a könyvet. Fel kell azonban hívnom a figyelmet a könyv nyelvezetére. A cím sok olvasó számára zavaró lehet. A „bullshit” – ez a széles körben ismert szleng kifejezés – legalább az 1980-as évek óta lényegi része a társadalomtudományos és filozófiai diskurzusnak; ekkor publikálta Harry G. Frankfurt a „bullshit”-ről szóló írásait. Noha Frankfurt némileg eltérő, vagy inkább specifikusabb értelemben használja (bullshittelés az igazság és hamisság diszkreditálása, ami nem egyenlő a hazugsággal), maga a kifejezés eredeti („értelmetlen”, „haszontalan”, „lótúró”) jelentésében is meglepően gyorsan megtapadt a kutatók körében. Ebből a szempontból mindenképpen szerencsés volt meghagyni a kifejezést a fordításban is.  

Tény, a kötet nyelvezete olykor túl közvetlen, máskor kissé maníros. Ez mégis segíthet kizökkenteni az olvasót, hogy valóban átérezze a téma súlyát. A magyar fordítás (Boross Ottilia munkája) kellőképp visszaadja a kötet szokatlan, ámde frappáns stílusát; a szöveg elhanyagolható számú elütéssel, szemet kímélő szedésben, kellemes lapokon (szerencsére egyre több kiadó szakít a vakítóan fényes fehér lapokkal), briliánsan megszerkesztett borítóval kerül az olvasó elé. A könyvet mindenkinek ajánlom, bár legfőképp azoknak, akiknek bírja a gyomra és lelke, ha szembesítik a világ abszurditásával és letaglózó szilárdságával.