Miért van tele a kapitalizmus értelmetlen munkákkal? Hogyan teszi tönkre a kapitalista munkahely az életünket?

David Graeber amerikai társadalomtudós drámaian fiatalon hunyt el 2020-ban. A Yale és a Goldsmiths professzora volt, de ezen túl széleskörűen részt vett a kapitalizmussal szemben kritikus társadalmi mozgalmakban is. A Rolling Stone magazin szerint ő találta ki az Occupy Wall Street „mi vagyunk a 99%” szlogenjét, bár később Graeber úgy nyilatkozott, hogy az közös kreativitás eredménye volt.

Világszerte ismertté a 2011-ben megjelent, az adósság 5000 éves történetét feldolgozó munkájával lett. Az angolul 2018-ban megjelent Bullshit jobs című könyve pedig a kapitalista munka világával foglalkozik.

A könyv kiindulópontja egy YouGov felmérés, mely szerint a megkérdezettek 37-40%-a feleslegesnek érzi a munkát, amit végez, és további 13% nem biztos benne. Sokan közülük azt gondolják, hogy ha holnap megszűnne az állásuk, az a kutyának nem tűnne fel. Azaz a foglalkoztatottaknak csupán az egyik fele biztos benne, hogy a munkájára ténylegesen szüksége van a társadalomnak. Ám ahogy Graeber később kifejti, még ennek a hasznos 50%-nak a napi rutinjában is találunk bőségesen olyan elemeket, melyek feleslegesek, sőt, adott esetben akár károsak is. Ki-ki magába nézhet ezen a ponton, és végiggondolhatja a saját munkáját.

Az eredmény azért meglepő, mert korábban azt gondoltuk, hogy kapitalista viszonyok között ilyen nem lehetséges. Közismert módon a szovjet típusú gazdaságok voltak teletömve ilyen „vatta” munkahelyekkel, amelyek segítségével a rendszer képes volt folyamatosan fenntartani a teljes foglalkoztatást.

Kapun belüli munkanélküliségnek is hívták ezt a jelenséget. Ki gondolta volna, hogy kapitalista körülmények között is van ilyen, méghozzá tömegesen?

A kapitalista önérdekről azt képzeltük, hogy nem engedheti meg ilyen munkahelyek létrejöttét, illetve fennmaradását, hiszen az csökkenti a profitabilitást. Elvileg az a cég, ahol ilyen munkahelyek vannak, alulmarad a versenyben azokkal szemben, ahol ilyenek nincsenek. Azzal nem számoltunk természetesen, hogy az ilyen bullshit munkahelyek olyannyira tömegesek, olyan széles körben léteznek, hogy a versenytársaknál is szép számmal vannak, azaz önmagukban nem jelentenek versenyhátrányt.

Graeber el is meséli, hogy rendszeresen kap leveleket a kapitalizmus fundamentalista híveitől, akik elmagyarázzák neki, hogy téved, hiszen tudvalevőleg ilyen munkahelyek kapitalista körülmények között nem létezhetnek. Némileg körkörös persze az érvelés: ilyen munkahely nem lehet, ha mégis van, akkor ott nincs elég kapitalizmus. Illetve mivel a kapitalizmusban a „piac” előbb-utóbb helyesen áraz be mindent, így ha egy cégnek megéri alkalmazni valakit milliós fizetéssel, aki helyett a valóságban a titkárnője dolgozik, ő maga pedig az irodai gépén online vásárolgat, illetve üzleti ebédeken lebzsel, akkor el kell fogadni, hogy ő megér ennyit a vállalatnak. Tipikus esetei a cáfolhatatlan állításnak.

A 2020-as koronavírus-járvány azonban élesen megmutatta, hogy mely munkahelyek a legfontosabbak: a legrosszabbul fizetettek. Az ápoló, a kukás, a bolti rakodó, a buszvezető és a tanár nélkül nem tudna működni társadalmunk, ezt a válság nyilvánvalóvá tette. Mégis ők a legrosszabbul fizetett tagjai. Mindeközben a 2008-as globális pénzügyi válságot összehozó bankszektorban a csillagászati fizetések mellé még bónuszokat is kapnak.

Graeber szerint nem teljesen irreális megállapítani, hogy a munkahelyek társadalmi hasznossága fordított viszonyban van anyagi megbecsültségükkel.

Ez ellentmond annak a hiedelemnek, hogy a kapitalizmus mindent helyesen áraz be. Ha így lenne, nem lenne ápolóhiány: magas bérekkel bármikor elégséges számú ápolót lehetne alkalmazni. Jelen valóságunkban azonban a gondoskodó munkahelyek bérei olyan megalázóak, hogy az itt dolgozók adósságba sodródnak és maguknak is segítségre lesz szükségük.

Miért jöhetnek létre bullshit munkahelyek? Mert a főnökök státusza attól függ, hogy hány ember van alattuk. Ezért aztán igyekeznek is a számukat növelni. Mert a kapitalizmus olyan termékeket és szolgáltatásokat akar eladni az embereknek, amikre valójában nincs szükségük. Mert a kapitalizmus egy rendkívül pazarló rendszer, amely többek között tönkreteszi a természetet. A kapitalizmus hívei, a libertáriusok egy olyan képzeletbeli, elvont rendszert támogatnak, ami sehol nem létezik. A sakk szabályai szerint akarják megvívnia a waterlooi ütközetet. Meg sem fordul a fejükben, hogy az általuk a verseny kreatív kényszerére építő kapitalizmusként tételezett rendszerrel pontosan az a baj, hogy az nem így működik. Valójában a feudalizmusra hasonlítóan hierarchikus alá-fölérendeltségi viszonyok sorozata, ahol meghatározó a monopóliumok aránya, és az abból következő járadékvadászat.

A kapitalista munkahely mint szadisztikus abúzus

De Graeber nem elégszik meg azzal, hogy feltérképezi a bullshit munkahelyek jellegzetességeit. Mindezt az emberi önértékelés összefüggésébe helyezi. Felidézi annak történetét, hogy a kapitalizmus hogyan helyezi az identitásunk kellős közepébe a munkát. Nagyon árulkodó, hogy amikor ismerkedünk, a másik neve után rögtön az első kérdésünk az szokott lenni: és mivel foglalkozol?

Nem volt ez mindig így, társadalmi konstrukció, hogy a munkát ilyen centrális identitásképző elemmé tettük, a nem dolgozást (pihenést, szemlélődést, közösségi együttlétet stb.) pedig henyélésként bélyegeztük meg. Gondoljuk bele, a Feltétel Nélküli Alapjövedelem ellenzőinél mennyire erőteljesen előkerül az a motívum, hogy az azt kapók csak „henyélnének”. Mintha a munkába járás valamifajta erény lenne, mintha nem lennénk vele tisztában, hogy ötből négy ember világszerte gyakorlatilag kényszerből jár be a munkahelyére. Ha nem járna, elveszítené az egzisztenciáját. Szó sincs itt erényről, viszont a kapitalizmus igen hatékonyan tesz minket ennek a kényszernek nem csupán áldozatává, hanem egyben betartatójává is.

A bullshit munkák nagy száma kifejezetten káros hatással van ránk pszichésen. Ha önazonosságunk központi része a foglalkozásunk, akkor masszívan destruktív az a helyzet, amikor tisztában vagyunk az általunk végzett munka felesleges, sőt, akár káros voltával. Ráadásul az ilyen helyzetekben igen gyakori a szadisztikus kommunikáció. Mivel mindenki tisztában van a végzett tevékenységek értelmetlenségével, ennek fenntartása erőszakkal történik, amely gyakorlatilag felhatalmazást ad már a legalacsonyabb rangú főnököknek is arra, hogy abuzívan kommunikáljon a beosztottaival.

A kapitalista munkahely pszichésen rendkívül káros, elnyomó környezet, ahol ráadásul az életünk legjavát töltjük.

A fiatalokat folyamatosan betörjük ebbe a rendszerbe. Fizetetlen vagy kizsákmányolóan alulfizetett gyakornoki és diákmunkákba kényszerítjük őket. Ahol aztán ha hatékonyan, idő előtt végeznének, rögtön előlép a főnök, aki világossá teszi számukra, hogy akár bevallottan céltalan tevékenységeket mímelve is elfoglaltnak kell látszódniuk. A bullshit tevékenység kényszere felkészítés a munka világába, az önállósággal rendelkező autonóm én pszichológiai elnyomása.

A masszív társadalmi egyenlőtlenségek fenntartása szempontjából azonban jól jön a folyamatos munka. Minél kevesebb szabadideje van az állampolgároknak, annál kevesebb időt fognak tudatosságuk fokozásával és szervezkedéssel tölteni. Minél hosszabb munkanapokból képesek csak megélni, minél inkább a fogyasztásban képesek csupán önmegvalósításukat megélni, annál kevésbé fogják megkérdőjelezni az életüket meghatározó rendszert Graeber szerint. Ismert a középosztálybeli sirám: „abban a pillanatban itt hagyom ezt a totál értelmetlen munkát, ha megmondjátok nekem, hogy miből lehet tisztességesen megélni!”

A politikától semmiképpen nem várható el a változtatás, hiszen a politikusok első számú célja a minél több munkahely, a munkanélküliség csökkentése. Még azon az áron is, hogy egyébként a létező munkahelyek nagy része bullshit jellegű. Márpedig ez egyre inkább így lesz, hiszen az automatizáció egyre inkább megszűnteti az érdemi munkahelyeket.

Bizonyíték erre az elmúlt két évszázad története.

Fekete: a mezőgazdaságban (elsődleges szektorban) dolgozók;
Sötétszürke: az iparban (másodlagos szektorban) dolgozók;
Világosszürke: a szolgáltató (harmadlagos) szektorban dolgozók

A középkorban még szinte mindenki földműveléssel, a mezőgazdaságban foglalkozott. A technológia fejlődése miatt azonban mára a munkaerő alig pár százaléka megtermeli a népesség egésze számára szükséges élelmiszert. (Rossz minőségben, és a földet kizsákmányolva, de ezt most tegyük félre.)

Marx és a ludditák (géprombolók) óta az ipari munkahelyek száma csökkent le durván a gépesítésnek köszönhetőn. Tömeges munkanélküliség lenne ma már, ha nem lépett volna be két új foglalkoztató. Az egyik ezek közül a (jóléti) állam, amely megfinanszírozta a tanárok, orvosok, ápolók, vasutasok, nemzeti parki erdészek és közegészségügyi ellenőrök tömegét. A másik pedig a szolgáltató szektor, ahol a munkahelyek egy része valódi, nagy része azonban a Graeber által bullshit munkaként leírt vattamunkák kategóriájába esik. A robotok és algoritmusok tömeges terjedésével azonban a feszültség jelenleg is fokozódik.

Mi a megoldás?

Graeber szerint az egyik megoldás a munkaórák csökkentése. A négynapos munkahét például több nyugalmat, pihenést, szemlélődést és közösségi életet biztosítana, és egyben szét is terítené a munkahelyeket. Ezzel párhuzamosan a Feltétel Nélküli Alapjövedelem lehetővé tenné a munka újrakalibrálását.

Ebből lehetne fizetni a ma többségében fizetetlen gondoskodó munkát (gyereknevelés, idősgondozás, háztartási munka, egészségre és kreativitásra nevelés), illetve tágabban az embertől emberig munkahelyeket, amely az ember igazi küldetése egy olyan világban, ahol a fizikai termelést már gépek és algoritmusok elvégzik helyette.

A kék- és fehérgalléros munkahelyek mintájára ezeket a munkahelyeket manapság szokás rózsaszíngalléros munkahelyeknek nevezni, mivel többségében nők végzik, fizetetlenül, vagy jelentősen alulfizetve. Az FNA bevezetésével lehetőség teremtődne e munkák anyagi és társadalmi megbecsültségének emelésére. Hozzátehetjük: adókra sincs szükség ehhez, megoldható monetáris finanszírozásból.

Ezen felül megoldás az önigazgató szövetkezeti forma, a közösségi jószágok helyi kormányzása.