David Graeber: Bullshit Jobs. A Theory. Penguin Books, 2019.

David Graeber: Bullshit munkák. Fordította: Boross Ottilia. Budapest, 2020, Typotex.

Sok tényező befolyásolhatja azt, mit gondolunk a globalizációról és velejáróiról: pártszimpátia, poltikai hovatartozás, az ország gazdasági helyzete, a televízióban látott, újságban, interneten olvasott, rádióban hallott hírek, szakértői vélemények és egyebek. Az azonban biztos, hogy a 21. századi globális világ pozitív és negatív vonatkozásairól mindenkinek van véleménye.

Ugyanígy vagyunk a munkával is. A legtöbb ember szeretne több pénzért kevesebbet dolgozni. Persze vannak, akik bármit elvállalnának, csak legyen valamilyen bevételük, amiből élni tudnak. Ez sokakat a feketemunka csapdájába kerget, de vannak, akik hasonló indíttatásból – mindegy, mi a munkám, csak legyen pénzem, hogy ne haljak éhen, el tudjam tartani a családomat, és azért a számlákra is jusson –, a túlélési ösztöntől hajtva olyan helyen kötnek ki, amire talán soha nem gondoltak. Ők többnyire tisztában vannak azzal, hogy a munkájuk értelmetlen, bár vannak, akik próbálják meggyőzni magukat ennek ellenkezőjéről, sőt, egyesek el is hiszik: amit csinálnak, nemcsak nekik hasznos, de mindenki másnak is. És persze vannak, akik külső szemlélőként egyértelműen látják e munkák felesleges voltát.

Az utóbbi csoportba tartozóknak – „Azoknak, akik inkább valami hasznosat kezdenének magukkal” – ajánlotta 2018-ban megjelent Bullshit Jobs című munkáját a nemrég fiatalon elhunyt amerikai anarchista kulturális antropológus, társadalmi aktivista, David Graeber. Az angol eredetiben is olvasmányos és érdekes kötet a Typotex kiadó jóvoltából már magyarul is olvasható, Boross Ottilia szakszerű fordításában. A magyar kiadás címe: Bullshit munkák jól tükrözi napjaink szóhasználatát. Az angolszász országokban elterjedt szleng kifejezés a hazai multivilágban – a haszontalan munkák Mekkájában – bevett szófordulat. Ha mégis magyarítani akarjuk, az értelmetlen vagy a mondvacsinált jelzőkkel biztosan nem lövünk mellé.

A szerző definíciója szerint „Bullshit munka az, ami ha az egyik pillanatról a másikra eltűnne a föld színéről, észre sem vennénk a hiányát. Ezek azok a tökéletesen értelmetlen munkakörök, amelyek nem járulnak hozzá a világ működéséhez, és semmi szükség a létezésükre.” Graeber példákat is felsorol, amelyeken elgondolkodhatunk: PR-tanácsadók, vállalati ügyvédek, kommunikációs koordinátorok, telemarketingesek, éjszakai pizzafutárok. És itt gondolatban kiegészíthetjük a sort még egyebekkel, ki-ki vérmérséklete szerint bővítheti a listát. Persze nem biztos, hogy igaza is lesz, hiszen egyesek ide sorolnak minden szellemi munkát, mások szerint nem létezik értelmetlen munka, hiszen ha másra nem is, a saját létfenntartáshoz mindegyik szükséges.

Graeber kutatóként és anarchistához illően aligha osztaná a két tábor tagjainak véleményét. Inkább végigkérdezné őket, melyikük mivel foglalkozik, majd kielemezné a munkájukat, elhelyezve az értelem és értelmetlenség tengelyén. Bár felmerül a kérdés mindannyiunk esetében: bármilyen területen is dolgozunk, és bármennyire is fontosnak, akár nélkülözhetetlennek érezzük, a saját munkánknak, biztosan nincs olyan része, aminek az égvilágon semmi értelme? Biztos, hogy szükség van szinte minden lépésünk aprólékos dokumentálására, tételes nyilvántartások vezetésére, kimutatások gyártására?

A haszontalan munkát végzők dolgozói létét általában a munkaidő elpocsékolásával gyártott haszontalan előírások szabályozzák. Már csak az a kérdés, hogy akik ilyen munkakörökben tevékenykednek, felismerik-e a ténykedésük értelmetlenségét. És ha felismerik, mit tesznek azért, hogy mégse érezzék az erőfeszítéseiket feleslegesnek.

Anélkül, hogy nagyon elmélyednénk a tartalomban – hiszen ki olvasná el a könyvet egy kimerítő elemzés után? –, pillantsunk bele néhány fejezetbe. A kötet előszavában megfogalmazott legfontosabb gondolat egyben a mű megírásának célját is egyértelművé teszi. A szerző megállapítása szerint olyan munkaalapú civilizációban élünk, amely azonban nem a hasznos munkára épül, hanem az önmagáért létező, öncélú munkára. Ideje ráébrednünk arra, hogy életünk felét értelmetlen, felesleges dolgokkal töltjük, többnyire olyasvalakik irányításával, akiket ki nem állhatunk. Gondoljunk csak a politikusokra. A munka világát, de a társadalmakat is általában a kölcsönös bizalmatlanság, a gyűlölködés és az utálkozás jellemzi. Ennek pedig véget kell vetni – vallja Graeber.

Az első fejezetben a szerző a bullshit munka mibenlétének meghatározására tesz kísérletet. Ennek eredményét olvashatjuk a fent idézett fülszövegben. Választ kapunk arra a kérdésre is, miért nem számít például bullshit munkának, ha – extrém példával élve – valakit a maffia alkalmaz bérgyilkosként. Röviden: az illető maga nem érzi a munkáját értelmetlennek, feleslegesnek vagy egyenesen károsnak – persze az emberi élet bérmunkában való kioltása a célszemélyre nézve meglehetősen káros, de a megbízó és megbízott szempontjából komoly haszna van, utóbbi esetében leginkább az anyagiak terén.

Ha túlestünk a természetrajzi fejtegetéseken, ideje megismerkednünk a bullshit munkák egyes csoportjaival, a leggyakoribb típusokkal. Az első típusba sorolhatók a biodíszletek, akik azért vannak, hogy valaki sokkal fontosabbnak tűnjön mellettük a világ szemében, illetve sokkal fontosabbnak érezze magát, mint amilyen. Tulajdonképpen kirakatemberek, többnyire semmilyen hasznos vagy értelmes tevékenységet nem végeznek. A második csoportba sorolhatók a hiénák, akiket általában az elrettentés kedvéért tartanak: lobbisták, PR-szakértők, telemarketingesek és mások. A kármentők kizárólag azért léteznek, mert egy szervezet működésében ingadozás vagy elakadás következett be. Olyan főnökök okozta kárt kell helyrehozniuk, akiknek a pozíciója és felkészültsége között semmilyen kapcsolat nincs. Az alibimunkások alkalmazásával a szervezet azt igazolja, hogy szándékában áll megcsinálni valamit, miközben erre teljességgel képtelen. A pozíció ugyan létezik, csak éppen a lényeg, az eredmény marad el. A felsorolásból nem maradhatnak ki az ötödik csoport tagjai, a hajcsárok. A feladatuk az, hogy leosszák a munkát másoknak. Az igazi bullshit munkát végző hajcsárok szerint rájuk igazából nincs is szükség, hiszen a beosztottak pontosan tudják, mi a dolguk. Akik viszont igazán komolyan veszik a beosztásukat, mondvacsinált feladatokat osztanak ki, és azokat keményen be is hajtják. Az utóbbiak ezáltal válnak maguk is bullshitmunkásokká. Azzal egyébként Graeber is tisztában van, hogy kategorizálása nem tökéletes, és nem is hiánytalan. Az olvasókat újabb típusok meghatározására buzdítja.

Talán nem meglepő, hogy a bullshit munkát végzők többnyire boldogtalanok. Munkahelyi életüket a lelki terror határozza meg. Úgy érzik – részben jogosan –, folyamatosan bizonyítaniuk kell főnökeik és munkatársaik felé is, hogy értelmes, hasznos munkát végeznek, illetve, hogy nincsenek üresjáratok a munkanapjaikban, mindig elfoglaltak. Gyakran látszattevékenységeket végeznek. Ezek még annyit sem érnek, mint a tényleges munkájuk. Kétségbeesésükben önsegítő könyvek olvasásába menekülnek.

Ha idáig eljutottunk, érdemes elgondolkodni azon, mi vezetett az értelmetlen munkák elburjánzásához. Graeber az egyik okot abban látja, hogy az emberek maguk sem hitték el: a kapitalizmusban ilyen előfordulhat. Nehéz elhinni azt is, hogy valaki boldogtalan lehet azért, ha a semmittevésért fizetik. A bullshit munkák elterjedését és az értelmes munkák bullshitizációját a 20. században hosszan regnáló szocialista rendszerek által meghirdetett teljes foglalkoztatottság elve is nagyban elősegítette. Maga a jelenség, az értelmetlen munkák begyűrűzése elkerülte az emberek figyelmét, egyfajta világmagyarázatként kezdték el használni a mindennapokban, olyan folyamatként, amely együtt jár a világ megváltozásával. A szolgáltató szektor korábban sosem tapasztalt növekedésnek indult. Markáns előretörése az 1980-as évektől kezdve minden, a foglalkoztatás szerkezetének változásával kapcsolatos beszélgetés állandó témája lett. Mondhatni: az emberek mára gyakorlatilag egymásból élnek. A szerző ezt a következő plasztikus példával illusztrálja: „az egyik jegeskávét kínál, a másik nadrágot vasal”. Ezt aligha kell jobban magyarázni.

A kötet második felében a szerző megoldási javaslatokat kínál. Hangsúlyozza a társadalom markáns fellépésének szükségességét az értelmetlen foglalkoztatás burjánzásával szemben. No nem mintha ez olyan egyszerű lenne, hiszen, ahogy azt már az elején is említettem, mindenki máshogy értelmezi a hasznos és haszontalan munka fogalmát. Nincs egységes álláspont ezzel kapcsolatban. Azért vannak fontos ismérvek, mint a munka társadalmi értéke és az érte kapott pénz közötti fordított kapcsolat, azaz minél nagyobb értékkel bír egy tevékenység a társadalom szempontjából, a dolgozó annál kisebb fizetésre számíthat. Gondoljunk például a pedagógusokra vagy a szociális munkásokra. Ennek fordítottja igaz egyebek mellett a pénzügyi szektorban ténykedőkre.

Az utolsó fejezetben Graeber a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése mellett érvel. Ezáltal tartja leválaszthatónak a munkát az érte nyújtott ellenszolgáltatásokról, így egyben véget vetve a bullshit munkák uralmának is. A kérdés napjainkban aktuális, komoly politikai és egyelőre csak a felszínen zajló, de előbb-utóbb elmélyülő társadalmi vitatéma, amely bizonyosan végigkíséri majd a következő évtizedeinket.   

Összességében: David Graeber kötete napjaink egy jelentős gazdasági-társadalmi problémáját élvezetes, olvasmányos formában tárgyalja, egyaránt fókuszálva az állam és az egyén szintjére. Elolvasása mindenki számára ajánlott, aki csak egyetlen egyszer is elgondolkodott a munkája értelmetlenségén.