Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
-25%
Fordította: Boross Ottilia
Megjelenés: 2020
Oldalszám: 340 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-4931-17-1
Témakör: Társadalomtudomány

Eredeti ár: 4900 Ft
Webshop ár: 3675 Ft

KOSÁRBA
Bullshit munkák

A „bullshitizáció” és az oktatás

Iskolakultúra
2021 március

A társadalom, a gazdaság és az ember viszonyát vizsgáló gondolkodók közül a legnagyobb történelmi hatást valószínűleg Karl Marx gyakorolta. Ennek politikai-ideológiai következményei jóval ismertebbek, mint eredeti elképzelése, amely szerint az ideális társadalmi berendezkedés biztosítja az (ön)elidegenedéstől mentes viszonyokat az egyén képességeinek sokoldalú kibontakoztatásához, vagyis a boldogság eléréséhez. Kapitalizmuskritikájának, amelynek érvényét egyrészt saját korának a maitól eltérő munkaformái, másrészt idealista utópikussága korlátozzák, ez az antropológiai-etikai vonatkozása időtállónak tűnik. A közelmúltban elhunyt David Graeber szintén gazdasági-antropológiai megközelítése révén lett korunk globális tőkerendszerének elméleti kritikusa, aktivistaként pedig nagy hatású ellenfele. Az alábbiakban Bullshit munkák (2018) című, magyarul 2020-ban kiadott könyvének ismertetése után a bemutatott jelenség néhány oktatási vonatkozására szeretnék rámutatni. A könyv magyar recepciójában meghatározó rendszerkritikai megközelítést ennek megfelelően filozófiai-etikai és pedagógiai szempontokkal fogom kiegészíteni.

 

A szándékosan provokatív, vulgáris fogalom, a „bullshit” munka olyan „szart se érő”, felesleges, értelmetlen, „kamu” munkaköröket jelöl, amelyek álságos, sokszor kártékony jellegéről maguk a munkát végzők is meg vannak győződve. Graeber könyvének kiinduló állítása szerint az elmúlt évszázadban megszaporodtak a kapitalizmus logikájával látszólag összeegyeztethetetlen – sőt a feudális viszonyokat idéző –, haszontalan munkakörök. „Mintha valaki csak azért hozna létre újabb és újabb értelmetlen munkaköröket, hogy dolgoztasson min-ket.” A jelenség okát firtató Graeber gondolatai egybecsengenek a foucault-i „felügyeleti társadalom” koncepciójával és a „surveillance studies” vizsgálódásaival (erről lásd a Replika folyóirat 89. számát): „Az uralkodó osztály rájött arra, hogy a boldog, alkotóképes tömegek szabadidőhöz juttatása egyenlő a halálos veszedelemmel.” Nagy feltűnést keltő hipotézisét Graeber eredetileg 2013-ban, esszé formájában tette közzé a Strike! magazinban, amelynek hatása is igazolni látszott, hogy érdemes ebben az irányban folytatni a vizsgálódást. Így született meg ez a példákkal gazdagon alátámasztott, könnyed, ismeretterjesztő stílusban megírt, de nagyon is alaposan argumentált (342 oldalas) könyv. Mivel nincs objektív mérce egy-egy munkakör társadalmi hasznosságának megítéléséhez, Graeber az egyének saját munkájukkal kapcsolatos értékítéletére támaszkodik. Eredeti esszéje megjelenése után független közvéleménykutatások is készültek ezzel kapcsolatban, amelynek során a megkérdezett (brit és holland) munkavállalók körében 20% és 40% között volt azok aránya, akik szerint saját munkájuk teljesen értelmetlen, felesleges. Graeber példái alapján elmondható, hogy könyve jelentős részben bürokráciakritika, de a részben vagy teljesen kamu munkák a társadalom egészét behálózzák. Mivel a szerző az értelmetlen mellett a társadalmilag káros munkaköröket (tehát havi fizetéssel betöltött állásokat, kizárva így a bűnözést a vizsgálódás köréből) is belefoglalja a fogalomba, általánosabb értelemben vett, erkölcsi alapú társadalomkritikát is meg-fogalmaz, például a szexipar kapcsán. Graeber a legkevésbé sem utilitárius nézőpontból fogalmazza meg kritikáját; a haszontalan munka számára azért káros, mert feleslegesen foszt meg min-ket szabadidőnktől, amelyet tartalmasan tölthetnénk. Ennek a megközelítésnek a létjogosultsága vitatható, mi ezzel kapcsolatban az olvasóra bízzuk annak megítélését, hogy saját (tegyük fel, értelmes) munkájának mekkora hányadát teszi ki a felesleges adminisztráció, az időrabló értekezletek, a haszontalan továbbképzések. Ez alapján hogyan gondol magára a munkájával kapcsolatban: biodíszlet, hiéna, kármentő, alibimunkás, hajcsár, esetleg ezek keveréke, vagy légelhárító? A részben vagy egészben kamu munkák létét nehéz megkérdőjelezni, ezek graeberi tipizálása is találó, érdekesebb azon-ban a jelenség oka és funkciója. Miért van több szabadidő helyett több kamu munka? A reklámipar, a telemarketingesek, vagyis a mesterséges szükségletekre épülő fogyasztói társadalom, valamint a valóságtól elszakadt, virtuális pénzügyi világ kártékonyságának gyakori emlegetése mellett a feudalizmussal vont történelmi párhuzam jelzi, hogy Graeber a hatalmi viszonyok felől közelíti meg a jelenséget. Eszerint a háttérben a társadalom minél szélesebb rétegeinek az uralkodó osztály általi függőségben tartása áll. Ezzel szemben álló érvelése erkölcsi fogalmakra épül: a tisztességtelenség, a kártékonyság, a manipuláció egy olyan rend hiánya-ként jelenik meg, amely tulajdonképpen a kizsákmányolástól és uralomtól mentes, szolidaritásra épülő társadalom utó-piája. Egy ilyen ideális társadalomnak minden tagja igyekszik egy kicsit jobbá tenni a világot, de legalább nem rontani rajta. Ebben a világban telemarketingeseknek, aktatologatóknak, lakájoknak és tőzsdecápáknak éppúgy nincs helye, mint a sztriptízbároknak és a prostitúciónak. Hasonló véleménnyel van Graeber a kancellári rendszerben működő egyetemek rektorairól, dékánjairól, tanszékvezetőiről és helyetteseikről, valamint az őket kiszolgáló irodai munkásokról. Ennek antropológiai megállapításai egyfajta boldogságetikán alapulnak, ezért is tekinti bizonyító erejű érvnek, hogy a – rendszerint jól fizetett – látszatmunkát végző emberek általában nem elégedettek a munkájukkal, sőt boldogtalanok, gyakran mutatják a depresszió tüneteit. (Persze a céltalanság érzete csak akkor tölthet el bennünket reménytelenséggel, ha azt gondoljuk, a szorgos munka ad értelmet az életnek – ez tekinthető nem túl ügyesen álcázott kapitalista ideológiának is, ami elsősorban a munkásosztály irányítását szolgálja.) Ez egyben a költséghaszon elvet középpontba állító „homo oeconomicus” közgazdasági koncepciójának a cáfolata is: az energiabefektetés nélkül elért haszonnal járó munkakör a legtöbb ember számára meghasonlást, rossz közérzetet okoz. Úgy tűnik, a munka, fel-téve, hogy legalább némi értelmét látjuk, vagy emberi szükséglet (ahogyan egyéb-ként Marx is gondolta), vagy kulturálisan (az ún. nyugati gondolkodásban) nagyon mélyen be van ágyazva. Graeber előbbi mellett érvel, Karl Groos német pszichológus „funkcióöröm” fogalmát hívva segítségül, a munkát a játék analógiájára fogva fel. Ha hatással vagyunk a minket körülvevő világra, az megerősíti éntudatunkat és önbecsülésünket, ami elengedhetetlen feltétele testi-lelki egészségünknek és így boldogságunknak is. Nevezhetjük tetterőnk, alkotóképességünk tudatát a szabadság érzésének is, így jut el Graeber a „bullshit” munka okozta boldogtalanság okának megfejtéséhez: ezekben az értelmetlen tevékenységekben a szabadság hiányát éljük meg. A munka azonban a kapitalizmus hatására megvásárolható munkaidővé vált, ami maga után vonja azt a felfogást, hogy az alkalmazott tétlensége a munkaadó megrövidítése, vagyis lopás – akkor is, ha éppen nincs valódi elvégzendő feladat. Ezért fogalmazódik meg elvárásként a munka színlelése, jelezve, ki rendelkezik a dolgozó idejével. Max Weber óta tudjuk, hogyan fonódott össze a protestáns etika a kapitalizmus szellemével, így nem lepődünk meg azon, hogy a puritán, a metodista és az evangélikus lelkészek propagálták híveik között az időgazdálkodást mint a jó erkölcs zálogát. Ennek eredménye a ma megszokott iskolai csengetési rend és a legtöbb munka természetétől idegen kötött munkaidő éppúgy, mint az időpocsékolás fogalma. A teljesítmény helyett megjelenik az órabér és a kötött munkaidő, aminek közvetlen velejárója a munka tettetése, illetve a kikényszerített értelmetlen munka. Graeber analízise szerint ez végső soron a hatalom fitogtatását szolgálja, az uralmi viszonyok tudatosítását, vagyis nincs köze a munka fogalmához ideológiailag társított hasznossághoz (mint legfőbb erkölcsi jóhoz). A „bullshit” munka tehát egyszerű „szívatás”, ahogyan a katonaságnál vagy más mesterséges közösségekben (iskola, kollégium) az újoncok, illetve elsőévesek „csicskáztatása”, „szecskáztatása”. A különbség az, hogy előbbi nem meghatározott idő-tartamra szól, hanem a rendszer lényegét adja. Nem térünk itt ki, egy recenzió szűkre szabott keretei között, Graeber könyvének oktatással kapcsolatos példáira, viszont szeretnénk rámutatni az eddigiekkel kapcsolatban az oktatást lényegileg érintő vonatkozásra. A közoktatás minden szintjének, a szakképzésnek és a felsőoktatásnak pedig kiváltképp feladata a későbbi sikeres munkavállalásra való felkészítés. Beletartozik ebbe az ismeretek mellett a képességek, készségek, attitűdök fejlesztése, a pályaorientáció, valamint az élet-pályatervezés képességének kialakítása a tanulókban. De vajon milyen készségek és attitűdök szükségesek a kamu munka-körök elnyeréséhez és „sikeres” betöltéséhez? Vajon átadjuk-e ezeket tanítványainknak (és ha igen, helyesen tesszük-e)? A látszólag provokatív (szónoki) kérdések rávilágítanak arra, hogy az iskolarendszerünk milyen mértékben elvesztette kapcsolatát a valósággal, így horribile dictu maga is illusztrálja a Graeber könyvében tárgyalt jelenséget. Ha ezt kétségbe is vonjuk, nem tagadhatjuk annak a tényét, hogy a magyar oktatási rendszer jelenleg a kelleténél kevésbé fejleszti az autonóm, kritikai gondolkodást, a reflektivitást, a vitakészséget. Az ismeretközpontú tanterv túlzsúfoltsága mellett ennek akadálya a filozófia oktatásának szórványossága, az értelmező képesség és a kreativitás fejlesztésének visszaszorulása, amelynek rendszerszintű jele a közismereti óraszámok csökkenése a szakképzésben. (Nem beszélve arról a hagyományos hierarchikus szemléletről, amelynek egyetlen célja az alattvalóvá nevelés lehet.) Márpedig, ahogyan Graeber könyve is mutatja, az oktatás végcélját, a felnőtt életre és a munkaerőpiacra való sikeres felkészítést illetően érdemes újragondolni olyan fogalmainkat, mint a munka, a hasznosság, az érdem, és végső soron a boldogság, az élet értelme.

 

Bene Adrián

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK